Isten összes neve (Brahms: Cello Sonatas / du Pré & Barenboim)

BRAHMS: Cello Sonatas
Jacqueline du Pré
Daniel Barenboim
EMI Classics – Great Recordings of the Century
7243 5 62741 2 9

Erről a CD-ről írjak?

Meghallgatni is embert próbáló, nagy feladat. Igazi kihívás.
Nem csak azért, mert utána nehéz lenne bármilyen más felvételt is meghallgatni ugyanabból a műből. Összehasonlítani? Alternatívák között dönteni? Blaszfémia!

Ilyen kamarazenélés után általában nehéz zenét hallgatni. Úgy egyáltalán: bármiféle zenét. Egy darabig most semmit sem kívánok, talán azért, mert ebben a lemezben van valami végérvényes, valami ragozhatatlan. Teljesen kitölt, nincs helye másnak.

Egy jó előadásnak közhelyszerű jelzője a \"hiteles\", azazhogy még inkább az \"adekvát\". Jacqueline du Pré és Daniel Barenboim produkciója nem az. Az adekvát kifejezésnél objektívebb, szigorúbb jelző járja. Mondjuk inkább azt, hogy \"hatályos\". Jogi értelemben is fellebezhetetlen, rajta van a bélyegző, a fausti pecsét.

Pedig maga a felvétel - legalábbis hangtechnikailag nem tökéletes. A cselló hangja (valószínűleg a közelmikrofonozás miatt) gyantásan nyers, és a padló közelségét, a közvetlen visszaverődéseket is hallani vélem. Nem tudom, lehet hogy ezek a \"hibák\" is hozzájárulnak a végeredményhez? Valóban van lemez, ahol segítenek az apró trükkök, amelyek egy kis visszhanggal megtámogatják és grandiózusabbá teszik a hangzást, de a szokásos praktikákra itt végképp semmi szükség. Már a legelső sáv, az e-moll szonáta első tételének őserejéhez sem lehet hozzátenni semmit.

Minden egyes hang, minden frázis végtelen keménységgel és energiával indul - aztán fokozódik. A szó primitív értelmezése szerint ezek a szonáták nem is szépek. Van bennük valami kíméletlen és változtathatatlan. Koncerten és más felvételen sem hallottam csellón ilyen széles dinamikai skálát. Nyers vonóharapástól a zizegő pianissimóig beszélget a hangszer, és a zongora képes válaszolni rá.

A felvétel 1968-ban készült. Barenboim ma is sokat foglalkoztatott szereplője a nemzetközi koncertéletnek, és azóta is sok szép felvételt készített, de ezt a szintet érzésem szerint a mai napig sem sikerült újra elérnie. Lehet, hogy itt sem játszik meghatározó szerepet? Lehet, hogy csak felnőtt az inspiráló csellista mellé?

Jacqueline du Pré mit játszhatott volna még, és mi mindent vehetett volna még fel, ha fiatalon nem támadja meg a végzetes betegség?
Már csak azért is ostoba kérdés, mert - minden tragédián és minden természettudományos érven túl - óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy ilyen zenélés után érdemes-e még bármi mást csinálni?

Nekem Arthur C. Clark egy novellája jutott eszembe, amiben buddhista szerzetesek számítógéppel keresik és rendszerezik Isten neveit, mert ha sikerül összegyűjteni és kimondani mind a kilencmilliárd variációt, fölöslegessé válik az ember, és véget érhet a világ.
\"Odafenn szépen, sorban kialudtak a csillagok.\"