Immár személyes ügy (Schubert / Suk Trio)

SCHUBERT:
Piano Trio, D.898
Notturno, D.897
Suk Trio
Warner Classics
2564 60164-2

Van az úgy, hogy egy mű vagy előadás nehezen adja magát. Ha az ember kitartó, és újra (és újra) beteszi a lemezjátszójába, avagy újra (és újra) elmegy meghallgatni/megnézni, akkor esély lehet arra, hogy később a darab megnyíljon. Feltéve, ha megtaláljuk a kulcsot. A kulcskeresés bonyodalmas műveletét sokszor pont a kitartás miatt koronázza siker, máskor meg egy véletlen, nem várt történés okozhatja, hogy végre az adott mű vagy előadás személyes ügyünkké válhat. Mert persze mindez, amit itt egyre körülményesebben próbálok kifejteni, ezért történik. A személyes üggyé válás fontossága miatt. Lehet érteni művet enélkül is, de szeretni sosem.

A Warner Classics által nemrégiben újra kiadott, Franz Schubert kamarazenéjét tartalmazó CD-je nem adta magát könnyen. Ma már tudom, hogy miért kerestem rossz helyen azt a bizonyos kulcsot, de nem akarok a dolgok elébe vágni.

A lemezen a legendás cseh kamaracsapat, a Suk Trio játssza Schubert két nagyon kései trióját, a B-dúr triót (D.898), és kistestvérét, az egytételnyi E-dúr Notturnót (D.897). Maga a felvétel 1967-ben készült. Első hallásra feltűnt a korabeli (négy évtizedes) hangzáskép és játékmód. Az előadás és maga a darab ugyanakkor tartózkodó távolságban helyezkedett el. A helyzet második, harmadik, ötödik nekifutás után sem változott.

Igaz, már ekkor imponáltak a B-dúr trió első tételének (Allegro moderato) klasszikus arányai, nagyszerű, egymásnak felelgető dallamai. A világhírű hegedűs, Josef Suk a maga végtelenül olvadó hangzású hegedűhangjával kicsit háttérbe szorította a csellista Joseph Churchrát, míg a pianista Jan Panetka - zongoristáktól némiképp szokatlan módon - teljesen egyenrangú partnerként vett részt az együttzenélésben.

Az igazi problémát mindig a második tétel (Andante un poco mosso) jelentette. Ma már tudom, hogy a kényes, pókháló finomságú zenei szövet megértéséhez nem elég csupán csak a zenét hallgatni, mögé kell látni (vagy legalább sejteni) a komponista gondolatait is. Ez nekem sokáig nem jött össze, azután egy különös-különös későtavaszi éjszakán (Ady Endrét némiképp kifacsarva) egyszeriben minden felsejlett.

Olyan ez a fantasztikus tétel, mint amikor mész fel egy távoli, nagy és kopár hegyre. Sötét, csillagtalan éjszaka van, és lassan magad mögött hagyod a várost. Egy tündér fogja a kezed, és vezet egyre feljebb (lehet, hogy Te vezeted, ki tudja?). És amikor ott fent, a viszonylagos csendben visszatekintesz a városra (ahol eddig éltél), pislákoló fényeire, sok minden váratlanul világos lehet. Hirtelen megértheted, hogy Schubert e tételben finoman, bátortalanul végignéz addigi életén. Az a halk rezignáció pedig, ami e tételnek sajátossága, nem más, mint a reménykedés hangja, az alig sejlő, a sötétből kivezető fénycsík. Amikor mindez világossá válik, akkor egy csapásra személyes ügy lesz ez a felvétel.

Utána már nem okoz gondot a harmadik tétel (Scherzo: Allegro - Trio) elejének könnyed és felszabadult játékosságának megértése: ez a tehertelen állapot sugárzó jókedve. A tétel közepi szenvedélyes keringő még tovább fokozza ezt a hangulatot.

A zárótétel (Rondo: Allegro vivace - Presto) pedig felvillant valamit a jövő határtalan optimizmusából, a Schubertnél szinte kötelező fájdalom mellőzésével. Kivételesen boldog állapotban lehetett, amikor ezt alkotta. Persze nem is ő lenne, ha egy percre, egy szomorkás pillanatra nem állna meg elgondolkodni, de a finálé minden elsöprő lendülete gyorsan elhessenti ezt a képet.

Bónuszként \"ráadást\" kapunk: az E-dúr Notturnóban az előző mű második tétele köszön vissza - ugyanaz a tempó, ugyanaz a hangulat. Viszont, ha már túl vagyunk az előbbi megértésén, ez már nem okozhat gondot.

Tanulságos felvétel, tanulság önmagunkból!