Haldokló hattyúk (a Magyar Vonósnégyes Schubertet játszik)

Schubert: String Quintet in C
Magyar Vonósnégyes
EMI Classics/GEMIni - The EMI Treasures
7243 5 85526 2 1 - 2 CD
2003

A Schubert rajongók döntő hányada feltehetően az 1828- ban, vagyis a zeneszerző halála évében keletkezett C-dúr vonósötöst (D. 956) nevezné meg legkedvesebb művei között. Hatalmas terjedelmű, majdnem ötvenpercnyi, egyetemes érzelmi skálájú alkotás, ráadásul a műfaj egyik megújítása, hiszen Mozart e zsánerű remekművei egy brácsát társítottak a vonósnégyes mellé, míg Schubert egy plusz csellót alkalmaz. Mi sem természetesebb, hogy ettől sokkal sötétebb lesz a hangzás, néha olyan komor, hogy elszorul a szív kétségbeesésében.

Igen, talán nem giccses azt állítani, hogy Schubert legkivált a szív zeneszerzője volt, dallamai olykor egyszerűen szívet tépően szépek, az európai zene története nem ismer ennél édesebb depressziót. \"Oh lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet\" - Petőfi csodálatos sorai, mintha e muzsikára íródtak volna. Mert a hosszan kizengetett ének, az idő megállításának gesztusa Schubert nagy képességei közé tartozott, a vonósötös második tételének E-dúr része hosszú perceken át lebeg, hogy aztán annál kétségbeesettebben következzen a középrész f-moll tragédiája.

A régi, legendás Magyar Vonósnégyes - melynek primáriusa Bartók hegedűversenyének bemutatója, Székely Zoltán volt - hajdani felvételeit újrahallgathatjuk az EMI GEMIni című sorozatában (a vonósötösben Varga László játssza második csellószólamot). Ők aztán birtokában voltak annak, hogyan kell Schubert \"mennyei hosszúságát\" (Schumann) a lehető legfegyelmezettebben kizengetni; az említett Adagio tétel minta e tekintetben.

Ám ha akadnának, akik a valódi drámát, a kitörések szenvedélyességét hiányolnák előadásukból, hallgassák meg az 1968- ban felvett, roppant terjedelmű G-dúr vonósnégyes első tételét, vagy a harmadik, a Scherzo tétel száguldását. De kétségtelen persze, hogy a bensőségesebb líra barátai valóban több örömet lelnek e két CD-ben; kivált, ha felrakják az 1958-ban rögzített úgynevezett Rosamunde-kvartettet (a-moll, D. 804). Itt - különösen a második tételben - olyan kedvesen bécsies, ám soha nem gejl stílus fogadja őket, mely ma már ismeretlen. Kecsesen tovalejtő tánc, éneklés, de nem gügyögés, míg a harmadik, menüett szakasz türelmes ritmikájával tűnik ki - e szinte dekadens szépségnek persze semmi köze a Három a kislányban teszetosza idiótává nyomorított zeneszerzőhöz. Aki nem hiszi, hallgassa meg \"A halál és a lányka\" melléknevű d-moll (D. 610) kvartettet, a lemez talán legszebb felvételét!

E a nagyszerű gyűjtemény a múltból üzen, a klasszikus korszakból, az egységben megélt világ kellős közepéből. A szívéből, úgyszólván.