Elmúlt időkből... (Hubay Jenő kamaradarabjai)

HUBAY JENÕ: Darabok hegedűre és zongorára
Szecsődi Ferenc - hegedű
Kasai István - zongora
Hungaroton - HCD 32312

Ezek a darabok tényleg nem tartoznak a zeneirodalom veretes alkotásai közé, de kétségtelenül hozzátartoznak a romantika arculatához.
Igen, Hubay elkövette azt a hibát, hogy a cigányzenészek muzsikájával hirdette a magyar kultúrát. De hát akkoriban nem ő volt az egyetlen, aki besétált ebbe a csapdába. Brahms, Liszt ugyanennek a tévedésnek az áldozatai voltak. Az is igaz, hogy a fent említett szerzők a tulajdonképpeni tévút ellenére zseniális alkotásokat hoztak létre ebből a rossz címkével árult alapanyagból, míg Hubay művei elég messze esnek ettől a kategóriától. Van azonban a hegedűirodalomnak több olyan szerzője is, aki inkább a virtuozitásnak, semmint a szellemes, nemes muzsikának biztosított teret. (Gondoljunk például Kreislerre, akinek csábítóan negédes muzsikája valószínűleg sokkal nagyobb hatást gyakorolt az ifjú hölgyek szívére, mint agysejtjeire…)

Ez akkoriban benne volt a pakliban. A művész ünnepelt sztár volt, a közönség "mélyen érezni" és rajongani akart, s mindkét fél mindent megtett annak érdekében, hogy ez az üzlet létrejöjjön. Hubay tehát nem tett egyebet, mint fogta azt a zenét, amit egész Európa magyarnak gondolt, kicsit nemesebb köntösbe öltöztette, és elsőrangú előadásban tálalta a hallgatóságnak. A közönség pedig a magas művészet csodálata mellett kedvére sírhatott, nevethetett, lelkesedhetett, szóval mindenben részesült, ami egy igazi XIX. századi polgárnak kijárt a koncertteremben.

Kassai István zongoraművész különös gondot fordít a magyar zeneszerzők műveire. Bartók-, Weiner-, Erkel- és Mosonyi-művek felvétele után most Hubay Jenő cigányfantáziái és csárdajelenetei közül rögzített egypárat, Szecsődi Ferenc hegedűművész partnereként.
Legnagyobb érdeme a felvételnek, hogy a két művész tökéletesen eltalálta a stílus által megkövetelt manírosság pallérozottabb fül számára is elviselhető mértékét.
Játszanak az időkkel, a hangvastagsággal, a hangszínekkel, a karakterekkel, az előadás színes, izgalmas, humoros, nem pedig ízléstelen.

Itt aztán meg lehet mutatni, mit tud az ember a hangszerén.
Szecsődinek pedig van mit mutogatnia.
Tiszta, szinte hihetetlenül tömör üveghangok, könnyed virtuozitás és elképesztően érzékeny bal kéz jellemzik játékát.
Kassai István puha, mégis erőteljes akkordokkal támasztja alá az ide-oda repdeső hegedűszólamot. Hegedűsszerzőhöz képest egyébként meglepően szellemdús a zongora zenei anyaga is, különféle tremolók, ötletes figurációk nehezítik a zongorista életét.
A két művész remekül tud együtt játszani, érzik, értik, segítik egymás zenei megoldásait.

Játékukat hallgatva felsejlenek elmúlt idők, melyeket Hubay akkor megörökített (egy esetben pontosan ezzel a címmel), s melyeket most mi visszaidézhetünk.
Ez egy pillanatkép 100 év távlatából a magyar zeneélet egy kis szeletéről. Nem a legsúlyosabb, nem is a legfontosabb pillanatot örökíti meg, de jól sikerült kép lett.