Csak egy tánc (Sáry László: Dance music)

Sáry László:
Dance music
BMC CD 069

Kezdjük a külsővel: nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, ma már aligha lehet eladni egy-egy CD-t valami különleges, meghökkentő borító nélkül. Amit azonban a BMC jelen kiadványával tett, az több, mint túlzás. Sem designer, sem ehhez értő design-kritikus nem vagyok, de bizton állíthatom, hogy az a kiadó, mely nem is olyan régen még a Piazzola lemez dresszírozásával kenterbe verte a teljes konkurenciát kelettől nyugatig, most eljutott oda, hogy méltán kaphatna első díjat az \"Észak-Balkán legízléstelenebb lemezborítóinak\" kiírt pályázaton. Jobb érzésű ember ilyet eleve a kezébe sem vesz, nem hogy meg is hallgatná az abban rejlő korongot. Pedig nem volna butaság.
Mármint belehallgatni Sáry tánczenéibe.

Tizenhárom tételből áll ez az újkori tánc-szvit. A hangszerösszeállítás a szólódarabtól a kvartettig terjed, de ezen belül meglehetősen erős a zongora dominanciája. Az egyes tételek keletkezési ideje is meglehetősen nagy intervallumot fog át, hiszen találhatunk itt eredeti formájában 1987-ben rögzített miniatűrt épp úgy, mint a kilencvenes évekből, vagy éppen napjainkból valót. A sorozat egyik lényeges eleme a lezáratlanság, a folyamatos bővülés lehetősége.

Hogy mennyire tánczenék Sáry darabjai? Egyáltalán nem azok, ha ragaszkodunk a szó/műfaj eredeti értelméhez. Tánczenék, ha a műzenék felől közelítünk a kérdéshez. Sáry ugyanis nem tesz mást, mint nagynevű elődei (Brahms, Dvorak stb.), akik a táncokat ihlető forrásnak, inspirációs alapnak tekintették. Elvonatkoztat, stilizál, átértékel, átlényegít. Más néven: alkot.

Legeklatánsabb példája ennek a transzformációs alkotásnak a sorozat számomra talán legkedvesebb darabja, az Emlék. Az eredeti Grieg zongoradarabot atomjaira szedi, és újra összerakja. Az egész műtétet megfejeli azzal a lehetetlen ötlettel, hogy az egyik \"vezérszólamot\" füttyszólammá alakítja, amit magának a pianistának kell prezentálnia. Van abban valami hihetetlenül groteszk és hátborzongató, ahogy a cseppet sem nosztalgikus mű hallatán lassan-lassan megelevenedik a hallgató előtt egy füstös budai kispresszó, ahol a jobb időket látott/remélt zongorista inkább magának, mint a nagyérdeműnek maga elé dünnyögve, fütyörészve pilinckázik a pecsétes, koszos bordó függönnyel letakart kopott pianínón.

A másik véglet az elektronikára és élő előadóra komponált Nagymama tánca. Sáry itt egyszerű, de hatásos repetitív darabot kreál a kitűnő fagottművész, Lakatos György játéka által inspirálva.

A két véglet között sok minden előfordul. Szóló cimbalom ópusz (Lassú és friss), fülsértően hamis zongora-klarinét duó (Blues I.) és nagyon virtuóz, nagyon szellemes szóló zongora tétel (Broadway boogie-woogie). Az egyes tételek hossza pontosan annyi, amennyit mindig szívesen meghallgat az ember. Akár többször is.
Csak azt a borítót ne kellene kézbe venni!