Az én Mendelssohnom (Zongorástriók / Makhtin, Kniazev, Berezovsky)

MENDELSSOHN:
Violin Sonata in F major
Piano Trio No.1 in D minor, op.49
Piano Trio No.2 in C minor, op.66

Dmitri Makhtin – violin
Alexander Kniazev – cello
Boris Berezovsky – piano

Warner
2564-69786-6

Ha valaha tettem ebben a lapban olyan kijelentést, melyben Felix Mendelssohn-Bartholdyt neveztem meg, mint kedvenc zeneszerzőmet, az bizonyosan nem volt véletlen. Ha e lemez hallatán most még tovább erősödik bennem a gondolat, melyben Mendelssohnt immár nem csupán személyes „favoritként”, de mint megkerülhetetlen és felbecsülhetetlen romantikus mesterként csodálom, annak is megvan a maga nyilvánvaló oka.

Jelesül, hogy a Warner új CD-je az egyik legizgalmasabb kamarazenei lemez, mellyel az utóbbi időkben volt szerencsém megismerkedni. Igazi remekműveknek mutatja a német komponista zongorástrióit, melyek állócsillagokként ragyognak az egyetemes zenetörténet valaha derűsebb napokat látott egén – s immár jómagam is sokkal bátrabban követelek objektivitást saját preferenciáimnak.

Mondják, hogy mára tűnőben van a jól felismerhető nemzeti karakterjegyek jelenléte a zenei nyelvben, mely valamiféle egyetemes világnyelvként az egykor oly markáns „akcentusait” is egyre inkább elveszíteni látszik. Vagyis nem játsszunk már olyan „németesen”, „angolosan” vagy éppen „magyarosan”, mint tettük azt egykoron – bármit is jelentsenek ezek. Tény, hogy az efféle sajátságok csakugyan halványulóban vannak, s bár ez még nem kellene, hogy okvetlen a zene univerzalizációját jelentse, sokan fogalmaznak mégis ekképp. Mindezen, valóban nehezen tagadható, s mind élesebben kirajzolódó trendeket nem feledve mégis megkockáztatható, itt-ott ráismerni még egyes „nemzeti tradíciók” jellegzetességeire.

E lemez kapcsán például nehezen volna tagadható a muzsikusok orosz iskolán nevelkedett volta. Szinte valamennyi olyan stílusjegyet felismerni a közreműködők játékában, melyet hagyományosan „oroszosnak” szoktunk tartani. A hegedűs Dmitrij Mahtyin, a zongorista Borisz Berezovszkij és a csellista Alekszandr Knyazev (csak reménykedhetem, hogy nevüket helyesen írom át) ugyanis rendre hozzák ezeket a sajátosságosságokat, mely alapján a fenti kijelentés komoly kockázat nélkül igazolható. Ha akarom, játékuk egy szóval is könnyen leírható: érzelemgazdag. S hangozzon az iménti terminus bármilyen közhelyszerűen vagy elcsépelten, nehezen tudnék a hallottakhoz ennél jobban illő jelzőt csatolni. Legfeljebb színezni, árnyalni a képet – amennyiben ez még lehetséges, avagy szükséges.

Ez a trió ugyanis nagyon együtt van. No nem azért, mert hosszú évtizedek alatt kiérlelt kamarázás volna az, amit a CD-n tapasztalunk, de sokkal inkább, mert három igazi egyéniséget hallani a lemezen. Három szuverén személyt, tehetségtől átitatott muzsikust, akiknek munkája éppen azért lesz figyelemre érdemes, mert muzikalitásuk, illetékességük, talentumuk aligha megkérdőjelezhető. Ennek eredménye az a néhány magával ragadó előadás, mellyel ez a lemez szolgál.

Mendelssohn zongorástrióit sohasem hallottam ilyen elevennek, fékezhetetlenül romantikusnak, ilyen életigenlő optimizmussal nyargalónak. Ezt még akkor is vállalom, ha az előadások „élő” volta (Párizs és Amiens a koncerthelyszínek) bizony megsokszorozza a technikai panaszokat. Mert hát, persze, hogy az előadások nem makulátlanok: az együttjáték pontosságán gyakran foltot ejt a hév, a formateremtés precizitását is meg-megbontja a mindig fokozódni vágyó lendület, s az összhangra is apró szeplőket rajzol néha az öncélúságon kapott individuum. Csúnya hangok a csellótól, rendre lemaradó belépések a hegedűtől, figyelmetlenül vágtató futamok a zongoristától, ezekből hallani nem egyet. Mégis, végig szellemesek, átfűtöttek, szárnyalóak ezek az interpretációk, nem csekély értéküket azonban mindenekelőtt a tagadhatatlan, magas rendű zeneiség kölcsönzi, mellyel a művészek rendelkeznek. A spontaneitás izgalma, a mű születésének gyönyöre így olyan messziről világít, hogy lehetetlen nem észrevenni.