A néhai nagy Pleyel Ignác úr hagyományai (Pleyel-kvartettek / Tomasini Vonósnégyes)

IGNAZ PLEYEL:
String Quartets Op. 11 Nos. 1-3
Quartetto Luigi Tomasini
Hungaroton
HCD 32593

Kevesen kérnék ki maguknak, ha Ignaz Joseph Pleyelt egy hirtelen mozdulattal kismesternek nevezném. Mert az volt, valóban, a babarcú, vendéghajas honfi, a klasszika egyik legfigyelemreméltóbb, legeredetibb kismestere. A kicsik között a legnagyobb – a törpék között óriás. Ám, ha szerzőként kis-nagy volt is az Erdődyek egykori szépreményű zenemestere, annál jelentősebb személyiségként írta be magát a zenetörténet Nagy Könyvébe mint a zongoraépítés szellemdús apostola (hiszen a Pleyel-gyár ma Európa egyik legpatinásabb zongoramanufaktúrájának számít), amellett a korabeli kottakiadás mesterségének is jeles inventora volt – feltalálta a zsebpartitúrát!

Vagyis nem annyira zeneszerzői érdemei, mint inkább zongoraépítői és kottakiadói tevékenysége juttatták Pleyel urat arra a magaslatra, ahová ma, kétszázötven évvel születése után kell felnéznie a kíváncsi hallgatónak. Holott komponistaként sem volt elhanyagolható figurája a korának. A kismester is mester, csak kicsi. A kismester nem egyenlő a hobbihangásszal, nem egyenlő a néhanapján tollat ragadó, vagy a zenecsinálást csak ábrándos széplelkek gondűző mulatságának gondoló, ám azt mégis gyakorló dilettánssal. S bár, lássuk be, a Hungaroton utóbbiaknak is áldoz néha saját és vásárlói drága idejéből és forintjaiból – kevesek örömére – a felfedezés oltárán, hitem szerint Ignaz Pleyel Op.11-es három vonósnégyesének (G-dúr, c-moll, D-dúr) lemezkiadása kiváló választás volt a sok megjegyezhetetlen nevű nímand fércművei mellett.

Mert bármennyire is a puha zengésű spinét ugrik be a ma emberének a Pleyel név hallatán, zeneszerzői életművéből jól látható, a Vanhal- és Haydn-tanítvány Ignaz Pleyel igen szívesen komponált vonós hangszerekre, különösképpen vonósnégyesre, s alig egy évtized leforgása alatt nem kevesebb, mint ötvenhetet faragott belőlük. Annyira kedvelte és becsülte a kvartettet, hogy nemcsak saját legelső opuszaiban találunk jócskán e műfajban írott műveket, de szívesen készített átiratokat is a hangszeregyüttesre egyebek mellett Wolfgang Amadeus Mozart zongora- és hegedűszonátáiból. Többek között ezen darabok hanglemezével is jelentkezett már a kiadó, sőt a szerző több műve is e label égisze alatt látott napvilágot a világon elsőként; vonós hangszerekre írt versenyművek mindenekelőtt.

A korabeli hangszereken muzsikáló Tomasini Vonósnégyes nem most találkozik először Pleyel kompozícióival, de állítom, a Paulik László, Rácz Erzsébet, Posvanecz Éva, Máté Balázs alkotta kvartett eddigi legjobb, legtetszetősebb lemezét készítette el. És nem pusztán a játék minőségére gondolok, mikor e summás hozsannát eleresztem, de ezek a sosem hallott Pleyel-darabok nagyon is megállják a helyüket a klasszika zenei világának átlagszínvonalát figyelembe véve. Magyarán: hallgatásra érdemes, helyenként különösen szép pillanatokat előhozó kompozíciókról kell beszélnünk. Nem túlzó a kísérőtanulmányban buzgón idézett mozarti vállveregetés, melyben a nagymester Haydn-vonósnégyesek híján kiváló helyettesítőnek mondja Pleyel Op.11-es kamaramunkáit. A táncos ritmusok nem erőszakoltak, a szélső tételek energiái is meggyőzőnek hatnak, de kivált a lassútételek tűnnek átlagon felül ihletettnek – ha ezeket Joseph Haydn vonósnégyesei közé kevernénk, csakis avatott fül volna képes leleplezni a turpisságot.

Aligha véletlen, hogy a széles ívű adagiókban nyújtja a legkifinomultabb játékot a Tomasini Kvartett. Kifogástalan hangszerkezelést hallok a korhű instrumentum zsongásának minden részletszépségével, s mindemellett példás összhang jellemzi az előadásaikat; tökéletesen érvényesülnek a mégoly kényes klasszikus arányok, a tempóválasztás mindenhol indokolt, a stílus egységes, a hangzás szép, tiszta és egyenletes. Éppen olyan, amilyennek a klasszikus kor klasszikus műfaját mindig is hallani szerettük.