A fellengzős birodalom (Christian Palmer: Zongorás triók)

CHRISTIAN PALMER: Zongorás triók
Magyar Zongorás Trió
Hungaroton
HCD 32442

\"[…] A zene volt az a magasabb rendű eleme az életnek, melybe elmenekültek, s bennünket, a kései utódokat, kegyetlenül kényszerítettek, hogy kövessük őket a fellengzős birodalomba és utánozzuk hajlamaikat. Gyermekkoromban több zenét hallottam és tanultam, mint egy hivatásos muzsikus. Talán ezért maradtam botfülű.\" – írja Márai valahol, mintegy szertefoszlatva a polgári lét pilléreként számon tartott ún. házimuzsikálás mítoszát.

Pedig úgy megszoktuk már, hogy a polgári neveltetés elidegeníthetetlen része a családi-baráti kamarazenélés, mikor apu, anyu, és a gyerekek összeülnek és kamaráznak egy jóízűt az illatos vasárnapi ebéd után. S jönnek a muzsikaszóra a nagynénik és nagybácsik, megtelik az ódon szalon, zeng-kopog az éltes spinét a nyitott ablak alatt a körúti madárszó hangjaival versenyt, s ki tudja, egy-egy csellófutamra beáll a jó nagyapó is. A szemforgató múlt századi kispolgári ideológia egyik sokat rágott gumicsontjának tartottam ezt mindig, el sem tudom mondani, milyen jól esett, mikor maga Márai Sándor, a polgári létforma és gondolkodás nagy apologétája valósággal száműzi a \"házizene\" hagyományos romantikus beállítását a maga ős-polgári epopeiájából. Mert ez a fent rajzolt zsánerkép maga a giccs, ne legyenek illúzióink.

Nem a házimuzsikálás hasznát vagy a családi életben betöltött áldásos szerepét vitatom, de kétségesnek, sőt ízléstelennek gondolom e poros kispolgári idill létjogát hangoztatni és a családi kamarazenélés gyakorlatát idealizálni mai napság, s ennek a régi beidegződének a misztifikálását inkább károsnak, semmint üdvösnek gondolom. A CD kísérőfüzete \"nemes sznobériának\" becézi ezt. Milyen igaza van.

Éppen ezért inkább taszít, mintsem vonzana az a lemez, mely gátlások nélkül még mindig erre a rossz ízű, hamis attitűdre épít. Mert bizony így tesz a Hungaroton új lemeze, mely Christian Palmer (1811-1875), egy – joggal – feledésre ítélt német komponista deklaráltan \"családi használatra\" szánt kamaraműveit publikálja. Zongorás triók, szám szerint négy kompozíció szerepel a lemezen (az 1860-as évek közepéről valók), zenei minőségükben egytől-egyig messze lemaradva a korszaknak nemhogy az élvonalától, de talán még az átlagától is. Iskolás munkák, ez volt az első benyomásom. És ez volt a második is. Afféle vizsgadarabok ezek, vagy legalábbis úgy hatnak. Akadnak ugyan kedves momentumai, bájos pillanatai a daraboknak, de összességében gyenge munkák. Mendelssohnos, beethovenes gesztusok itt és ott, unalomig ismert harmóniák és közhelyszerűen beillesztett álzárlatok, megszokott, betanult frázisok.

Egyvalamire biztosan jó a lemez: kiválóan alátámasztja Márai érdes véleményét a házimuzsikáról. Pedig az előadók, a Mondrián Józsefet (hegedű), Rádi Ildikót (cselló) és a pianista Szentpéteri Gabriellát a soraiban tudó Magyar Zongorás Trió igyekszik érdekessé tenni a darabokat. Amennyi tőlük telik, azt meg is teszik: az előadások kellemesen könnyedek néhol, ügyesen variáltak máshol, pontos és tiszta kamarázást hallani a cédén. De sokat ez sem segít.

Az pedig, hogy Palmer úr, e tisztes oldalszakállat viselő egyházi ember és félamatőr – vagy mondjuk inkább: féltehetségű – hobbihangász voltaképpen saját gyermekeinek (meg önmagának) dolgozta ki a triók sovány szólamait, nem lehet kifogás. Lemezre venni és a vásárlók elé tárni ezeket a gyengécske szerzeményeket korántsem volna kötelező kiadói feladat, s mindezt a házimuzsikálás megkopott kultuszába bújtatni, azt hiszem, ez lehet az a bizonyos \"fellengzős birodalom\", amiről Márai mesél. Amiből nemcsak ő, de jómagam sem kérek.