Vissza a jövőbe? (Melis László: Black & White)

LÁSZLÓ MELIS:
Black & White - Suite for solo piano
Zoltán Lengyel - piano
BMC
BMC CD 135

Melis László Black & White című szvitjében jól ismert tánctételek sorakoznak egymás után: allemande, sarabande, air, gavotte, tangó, charleston, csárdás...
Furcsa, persze, hogy furcsa, ha a barokk muzsikát idéző menüsor modern tánczenékkel egészül ki.
Merthogy mi végre is?

Vidovszky László az albumhoz írt fülszövegében a jó öreg kérdéssel indít: mit tegyünk a tradícióval, és miként lépjünk túl rajta?
\"Csupa áthallás, feldolgozás, idézettechnika, kommentár, reminiszcencia, stílusjáték, szintézis, újraértelmezés és így tovább. Felsorolni is nehéz mindazt a leleményt, amit a mai szerzők a gondolati eredetiség és a nyelvi konformizmus egybeötvözésére kitaláltak.\" - írja.
S hamarosan eljut odáig, hogy zenével egyvégtében terhelt világunkban \"a zeneszerző sem tehet mást, mint a kor zenei köznyelvét használva hozza létre műveit\", hiszen \"az inuitoktól a pigmeusokig, az egyujjas szintetizátorostól a szimfonikus zenekarokig, Hencidától Bonchidáig, Perotinustól Uhrin Benedekig mindenki egyforma eséllyel száll küzdelembe a 15 perces világhírért\".

Vidovszky szerint - és nyugodtan egyet lehet érteni vele - Melis műve valahol középúton helyezkedik el a tradíciókat ápolók és rongálók opuszai között, közös platformra tereli az újat és a régit.
A Black & White-ban egységes egésszé állnak össze a barokk és a huszadik századi zenék. Az időbeni távolság és a stílusbeli különbségek ellenére cseppet sem meglepő, amikor a courante után valcert hallunk, a sarabande-ból pedig egy tempós charlestonra vált a zongora. Sőt: a gavotte-ot rock & roll előzi meg.

Ráadásul van mire emlékezni a tizenöt tétel végighallgatása után: az Allemande szép, a Waltz keserű, a Tango szellemes, a Charleston igazi talpalávaló, az Air éteri.
Hogy mindez illúziókeltő módon szólaljon meg, abban a zongoristának, Lengyel Zoltánnak is nagy szerepe volt. S bár az egységes hangulat nyilván kompromisszumok árán jöhetett létre, adódnak pillanatok, amikor ösztönösen asszociálva úgy érezhetjük, csembalót, leharcolt bár-pianínót, vagy épp gépzongorát hallunk.
Lehetne több is ezekből a pillanatokból, a XX. századi stílusok bőven kibírnak több \"szabálytalanságot\"; a Blues például lehetne piszkosabb, a Rock \'n\' Roll pedig kevésbé szögletes - még akkor is, ha esetleg úgy felülírnák a szerzői koncepciót.

És akkor most?
Mi volt ez? Fel lett mondva a lecke? Így írtok ti?
Kiindulópont, vagy egyszeri munka?
Ujjgyakorlat, vagy birkózva cizellált anyag?
(Haladóknak: miért pont Black & White? Leszámítva a zongora billentyűit, a borítót, az \"ellentét\" valamint az \"egyértelműség\" fogalmát és a whiskyt.)
Ez lenne az egyik járható út?
Ki tudja...

\"Nem esik rosszul\" - írja Vidovszky a műről.
És valóban: ha valaki nem is akarja komolyan venni, ha csak harmatos próbálkozásnak tekinti is, a Black & White szvit odafigyelve érdekes és szórakoztató, s még háttérzeneként is nagyon kellemes hallgatnivaló.