Világraszóló magyarok (Beethoven: Hármasverseny, Brahms: Kettősverseny)

BEETHOVEN: Hármasverseny
BRAHMS: Kettősverseny
A Berlini Rádió Zenekara
Wolfgang Schneiderhan, Anda Géza, Pierre Fournier Starker János
Vez.: Fricsay Ferenc
Universal / Deutsche Grammophon 289 477 5341

Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy a beethoveni életműben van néhány opus, mely nem tartozik a kedvenceim közé. Ilyen például a Karfantázia, mellyel ki lehet kergetni a világból, és ebbe a (szerencsétlen) csoportba tartozik a jobb sorsra érdemes Hármasverseny is. A DG most egyetlen CD-n jelentette meg a hatvanas évek elejének két nagysikerű kiadványát, nyilván azzal a szerkesztői meggondolással, hogy a két koncert nem csupán műfaji, hanem stiláris és előadói rokonságban is áll egymással. Ez az állítás, ami a kötelező versenymű-formát, illetve az előadók személyét illeti, részben igaznak mondható, de gondolati közösséget igen nehéz lenne felfedezni a két versenymű között.

Míg Brahms a legenyhébb, leghétköznapibb gesztusaiban is egy teljes világegyetemet mozgat meg, addig Beethoven e művében az originális gondolatoknak még a csíráját is igen nehéz felfedezni. Pedig ami az előadást illeti, minden rendben van. A három remek hangszeres szólista könnyen győzi szólamát, gördülékenyen adogatja egymásnak a labdát, s még az az elszánt igyekezet is jól hallható, ahogy a sok üresjáratot megpróbálják megtölteni.

Anda Géza csillogó zongorajátéka biztos támaszt nyújt mind az igen szép, világos hangon játszó bécsi hegedűs sztár Schneiderhannak, mind az egyéni hangú francia Fournier-nek. Igazi zenei pillanatokat csupán a lassú tételben élhetünk át, ahol Beethoven gyakorlatilag kiiktatja az eddig is jobbára csak alibiből ott lévő zenekart, és utat enged egy valódi beethoveni zongorástrió megszólalásának.

Más a helyzet Brahms Kettősversenyével. Talán azért, mert a szerzői szándékhoz (kibékíteni a régi jó barátot, Joachimot) zenei gondolatok is társultak. A hegedű ezúttal is Wolfgang Schneiderhan kezében van, de a gordonkaszólamot a karmester Fricsay másik gyerekkori barátja, Starker János abszolválja. Gyönyörűen. Tónusa a kétvonalas oktávban is meleg, bársonyos, a virtuóz futamok könnyedén gyöngyöznek, az intonáció a legkényesebb állásokban is perfekt.

Érdemes megfigyelni, hogy miként alkalmazkodik a mű- és a partnerváltozáshoz Schneiderhan játéka. Míg a Beethoven-opusban a kristálytiszta, vékony, áttetsző hangzás jellemezte, addig Brahms kompozíciójában megszólnak a nyers, erőteljes hangok is. Bár egyik mű esetén sincs komoly szerepe a zenekarnak, feladatukat (az unterman szerepét) korrekten teljesítik.

Mindig meglep, hogy a The Originals márkajelzés alatt piacra dobott archív felvételek milyen kitűnően szólnak. Így van ez ebben az esetben is. A negyvenöt éve a berlini Jézus Krisztus templomban rögzített zenék tisztán, széles dinamikai tartományban, mai, elkényeztetett (ellustított) fülünk számára is élvezetesen szólalnak meg.