Utolsó varázslat (Vladimir Horowitz utolsó koncertfelvétele)

Horowitz in Hamburg
The Last Concert
Wladimir Horowitz – piano
Universal / Deutsche Grammophon
477 7558

\"Horowitz had the magic, and that cannot be learned.\"
(Harold C. Schonberg)

És valóban. Horowitz játéka mögött lennie kellett egy kis bűbájnak, némi földöntúli segítségnek.
Amerre járt, ahol csak pályafutása során megfordult, ott a közönség mindent elsöprő tapsviharral ünnepelte az orosz zongoraművészt.
Pedig játéka messze nem volt makulátlan. Különösen fiatalkori felvételein feltűnő, menniyre nem tudott megbirkózni a benne dúló energiákkal. A \"koszos\" akkordokkal, az önkényes tempókkal, az időről időre elszabadult pokollal szemben azonban mindig ott voltak lenyűgöző hangszínei, brilliáns technikája, utánozhatatlan ritmikája. S ez utóbbiak mellett a közönség meg sem hallotta a mások esetében alapvetőnek számító hibákat.

Pedig hát zseniális kortársakban aztán igazán nem volt hiány. Hogy mást ne mondjunk ott volt például Richter, akinek felvételei még ma is etalonnak számítanak a pianisták körében. De ha Heifetz kristálytiszta játékát, vagy Feuermann precíz tempótartását tekintjük, a józan ész számára akkor is felfoghatatlan, hogy Horowitz ekkora kilengésekkel is nimbusszá válhatott.

Nála sohasem számított a stílus, sőt talán maga a szerző sem. Mozartot, a Busoni-féle Bachokat éppúgy a saját képére formálta, ahogy Chopint, vagy Rahmanyinovot.
Nála egyedül Vladimir Horowitz számított.
\"I’m a King.\"
Ennyi.
S bár sejtettük, hogy nem igaz, mégis elhittük.

Neki még 1987-ben, ezen az utolsó, délutáni koncerten is elhitte a közönség, hogy a Mozart-szonátában ott és akkor lehet lassítani, ahol és amikor ő akar. (Hogy az átírt hangokat meg se említsük.) Még ekkor is mindenki elfogadta tőle, hogy úgy váltogassa a karaktereket, a hangszíneket, a hangerőt, ahogy a pillanatnyi ihlet, hangulat diktálja. Bárki más esetében átgondolt, felépített, mély stílusismereten alapuló játékot vártak volna el.
Ő még ekkor is bármit megengedhetett magának.
És azt hiszem, ha élne – zenetudomány ide, klasszika-filológia oda –, még ma is megengedhetne magának bármit.

Hogy miért?
Mert mentálisan, a lélek működése szerint még ma is ott tartunk, ahol sokezer évvel ezelőtt.
Az Internet böngészése közben a tudományos cikkek olvasása mellett bizony rákattintunk a horoszkópunkra is, tanulmányozzuk a tenyérjóslást, újraolvassuk A gyűrűk ura mindhárom kötetét, és – Radnótihoz hasonlóan – mindannyiunknak megvan a saját kis köve is, melyre azért lép, hogy a tudás mellett a szerencse is mellé álljon.

Horowitz utolsó koncertfelvétele igazság szerint szörnyű. Mozart úgy, ahogy van, meghalt, Schubert és Chopin vad szörnyeteggé változott, helyenként még a hőn szeretett Schumann is kivetkőzött önmagából.
De hát, ahol felüti fejét a varázslat, ott többé nincs igazság, nincs tudomány, nincs száraz gondolat. Ott meteorológus helyett az esőcsináló, orvos helyett a kuruzsló, kottahűség és stílusismeret helyett teljes egészében az intuíció az úr.

Engedjük meg magunknak, hogy hasson ránk ez a kevéske kis illékony, könnyű szemfényvesztés – s ha Horowitz kielégítette az érzékek vágyait, akkor ismét megnyugodva térhetünk vissza a klasszikusok jól ismert richteri arcához.