Ugyanaz többször (Anda Géza felvételei)

Brahms: B-dúr zongoraverseny
Grieg: a-moll zongoraverseny
Anda Géza - zongora
Berlini Filharmonikus Zenekar
Vez.: Herbert von Karajan, Rafael Kubelik
Deutsche Grammophon
474 838-2

Partitúrával a kezemben ültem le a hangfalak elé, hogy meghallgassam Brahms B-dúr zongoraversenyének 1968-as berlini felvételét. Hallgattam a zenét, néztem a kottát, és morgolódtam. Nem tetszett ez, nem tetszett az. Pontatlan volt itt, zötyögősnek ítéltem ott. Kelletlenül ugyan, de végigültem a Liszt-zongoraverseny-hosszúságú (18 perc!) első tételt és egyéb dolgaim után néztem.

Két nappal később (\"ha már úgyis ott van a készülék tetején\"-felkiáltással) újra belehallgattam. S mintha időközben egy egészen más, klasszisokkal jobb előadás került volna a műanyag korongra. Csillogó, virtuóz, és kellemes(!) zene. Ez persze nem biztos, hogy a legjobb ajánlólevél egy Brahms-zongoraverseny kapcsán, de én már annak is örültem, hogy nem bánt. S ha már így adódott, újra végighallgattam a zeneirodalom talán legmonumentálisabb zongoraversenyét.

Brahms B-dúr versenyműve, Budapest és Anda Géza számtalan közös találkozási ponttal rendelkezik. 1881. novemberében Pest adott otthont a bemutatónak, bő ötven évvel később pedig Anda éppen ezzel a művel debütált Budapesten. A felvételen a Berlini Filharmonikusokat Karajan dirigálja, s bár előítéleteink szerint nehéz lenne két ennyire ellentétes karakterű zenészt összehozni, az együttműködés valami megfoghatatlan okból mégiscsak létrejön. És nem is akármilyen színvonalon.

Jobban megfigyelve az is kiderül, hogy amit én slendrián pongyolaságnak gondoltam, az maga a szabadság. Egyfelől tehát a vasakarattal kézben tartott, de a legkisebb szemöldökrándításra is pontosan reagáló zenekar, másfelől egy grand seigneur.

Aztán lassan az is bizonyossá lesz, hogy amit én kezdetben csupán kellemes hallgatnivalónak tituláltam, az zenekar és szólista nagyon is tudatosan végiggondolt költői elbeszélése. Anda tempói inkább a mérsékelt vonalat követik, így a zongoraverseny interpretációja - különösen a lassú tételben - talán kevésbé expresszív, de annál monumentálisabb. A pianista egyik legnagyobb erénye minden bizonnyal a hangszínjáték. A markáns, de sohasem durva fortéktól egészen a leheletnyi pianissimókig mindent kihoz a hangszerből. Ettől persze hiányérzetünk támadhat a másik oldalon; nevezetesen: hová lett a vad, brahmsi szenvedély? A mindent fölforgató, mindent elpusztító romantika?

Grieg a-moll zongoraversenye az irodalom legismertebb, és ebből kifolyólag a legelcsépeltebb concertója. Anda és az ezúttal Rafael Kubelik által vezetett zenekar ügyesen lavíroz a jó ízlés határán. Világos formálás, szép hangzás jellemzi előadásukat.
A majd\' negyvenéves felvételeket a legújabb technológiával remixelték újra. Hogy mennyire hitelesek, azt véleményem szerint maguk az egykori előadók sem tudnák megmondani. Viszont jól szólnak.