Two be or not two be? – Weiner-átiratok

Weiner: Átiratok zongorára négy kézre:
Szerenád kiszenekarra Op.3
I.Esz-dúr vonósnégyes Op.4
 Átiratok zongorára két kézre:
Csongor és Tünde. Táncjáték Op.10c.
Toldi Op.43c – illusztráló zene Arany János trilógiájának első részéhez
Kassai István – zongora
HCD 32403

A Hungaroton kiadó gondozásában megjelent, Weiner Leó zongoraműveit bemutató sorozat utolsó darabja átiratokat tartalmaz. Az eredetileg kiszenekarra, vonósnégyesre és színpadi kísérőzenének megírt darabok ezúttal zongorán szólalnak meg hol két kézre, hol négy kézre \"hangszerelve\".

Weiner egy nagy generáció egyik utolsó képviselőjeként vált a XX. századi magyar zene központi figurájává. Stílusa, kompozícióinak magyaros vonásai még az ötvenes években is – amikor pl. a Toldi első alakjában (szimfonikus költeményként) bemutatásra került – a századforduló mentalitását, az akkori honi zenei gondolkodás jellegzetességeit képviselték.

A Wagner, de méginkább Puccini lábai előtt heverő Budapesten azonban nemcsak a német és az olasz opera képviseltette magát. A dalszínházban mindenki számára lehetőség nyilt a francia zene megismerésére is. Delibes Lakme-ja Saint-Saens Sámson és Delila-ja az előszelét hozta el azoknak az újításoknak, amit Debussy annak idején saját kezűleg is elzongorázott a fővárosiaknak. S ha alaposan fülelünk, akkor a széles dallamok, ma már kissé olcsónak tűnő magyaros fordulatok mellett az impresszionizmus akkordfűzései is megcsillanak egy-egy pillanatra. Weiner művei tehát nem zsenialitásuknál fogva érdekesek számunkra, hanem mert mesteri összefoglalását adják egy rövid, de rendkívül színes korszaknak.

Weinernek nemcsak a zenéje volt az 1910-es, ’20-as évekből megmaradt szigetecske, hanem egész lénye is. A booklet tanulsága szerint pl. a századfordulón még oly népszerű házimuzsikáláshoz a II. világháborút követően is ragaszkodott, amikor pedig ennek a szokásnak egyáltalán nem kedvezve \"az együttjátszás keretei és személyi adottságai lényegileg megváltoztak\" (Berlász Melinda). A mester azonban tanítványai körében továbbra is élt a zenélésnek ezzel a hagyományos formájával, s gondot fordított arra is, hogy saját műveit alkalmassá tegye a szerényebb körülmények közötti, szűk körben is megvalósítható előadásra.

Valamennyi hangszer közül a zongora adottságai a legjobbak egy zenekari mű családi körben történő megszólaltatásához. S mivel valamirevaló polgári otthon akkoriban nem lehetett meg e három lábú hangszer nélkül, a legtöbb szerző zongorakivonatok készítésével népszerűsítette műveit. Az átiratok négykezes változata a maga plusz két szólamával pedig még tovább bővítette a hangzásbeli lehetőségeket, arról nem is beszélve, hogy a szólamok egyszerűbbé válása a képességbeli hiányosságokra is megoldást jelentett.

A négykezes letétek azonban nemcsak a partitúra teljesebb tükrözése miatt fontosak, hanem a billentyűs muzsikus egyik legfőbb és \"legkézenfekvőbb\" kamarazenélési lehetőségét is jelentik. Ha összeszokott páros játszik, akkor a dolognak az a szép oldala, hogy már többé-kevésbé képesek egymás fejével gondolkodni. Ha egy hirtelenjében összeültetett párról van szó, akkor pedig az oda-vissza hatás miatt válik pikánssá a muzsikálás, akárcsak más hangszerek összjátéka esetén. Egyesek szerint ez a zeneművészet csúcsa. Mások viszont a kevésbé tehetségesek egy lehetséges érvényesülési útjának tekintik.

Akár így van, akár úgy, e műfaj műveléséhez mindenképpen speciális képességek szükségesek, melyeket nélkülözve ma már senki sem válhat nagy szólistává, sem pedig egy jobb zenekar tagjává. Az a tény pedig, hogy Weiner a polgári szalonok időszaka után is ragaszkodott a rendszeres négykezes-összejövetelekhez azt mutatja: fontos volt számára, hogy önmaga és növendékei az együttjátékban is rendszeresen gyakorolják magukat.

Bár Kassai István – a felvétel alapján teljes bizonyossággal állíthatjuk - rendelkezik egy ilyen elengedhetetlen kamarazenei előélettel, ebben az esetben mégsem ezt az utat választotta. A négykezes átiratok playback technikával készült feljátszásáról ugyanis nekem nem a kamarázás jut eszembe, hanem az a gyengébb képességű zeneiskolai tanuló, aki felvételt készít a zongorakíséretből, hogy otthon be tudja gyakorolni a belépéseket.

A playback felvételek egyik nagy hibáját – nevezetesen a metrikusságot, a mesterkéltséget – sikerült elkerülnie. A művekben maximálisan kiaknázza a bennük rejlő lehetőségeket: tökéletesen egységes, mégis rendkívül változatos.

Azzal viszont, hogy az ilyen módon elkészített négykezes felvétel nem mond ellent a szerző akaratának, nem tudok teljes egészében azonosulni. A szerzőnek fogalma sem volt arról, hogy egyszer lehetővé válik majd egy ember számára is ezen átiratok rögzítése, tehát e tekintetben nem hagyhatott hátra semmilyen instrukciót. Ha azonban figyelembe vesszük a tényleges kamarazene Weiner életében elfoglalt helyét, akkor nagyon is megkérdőjelezhetővé válik műveinek playback technikával történő rögzítése.

Elvileg ennél tökéletesebben nem szóllahatnak meg a négykezes átiratok, hiszen valóban teljesen olyan, mintha egyetlen ember ugyanabban az időpillanatban játszaná le az összes szólamot. Rendkívül steril, pontos az egész, ahogy a manapság elkészülő lemezek nagy többsége.

Mindezek ellenére mégis úgy érzem: a szerző végakarata akkor teljesedett volna be a maga valójában, ha Kassai István évekkel ezelőtt keres egy partnert és nem sajnálva a sok esztendei időt és fáradtságot egy összeszokott páros egyik tagjaként készíti el ezen darabok felvételét.

Akkor talán kicsit pontatlanabbul, az egymáshoz való alkalmazkodás miatt némileg csorbult közös elképzeléssel, de két emberi lényből születhettek volna meg egy alkotásként Weiner darabjai.

Ennél nagyobb csodára nincs szüksége a négykezeseknek.