Szerencsés csillagzat alatt (Beethoven: Piano Concertos / Argerich, Abbado)

Beethoven: Piano concertos nos. 2&3
Martha Argerich
Mahler Chamber Orchestra
Claudio Abbado
Universal / Deutsche Grammophon
028947 75026

Ahogy rohamos léptekkel értéktelenednek el az agyonmanipulált vagy agyonmanipulálható stúdiófelvételek, úgy lesznek egyre divatosabbak és keresettebbek az \"élő\" koncertlemezek. Túl azon az érzésen, hogy az általunk hallott események valóban akkor és ott, pontosan így estek meg, a hallgató - optimális esetben - olyan pluszhoz is juthat, mely szerencsére megmaradt a koncerttermek sajátjának. És ez a spontaneitás varázsa.

S ha az előadók személye eleve garantálja a váratlan eseményeket, a soha nem volt, a soha nem próbált, a soha nem hallott megoldások kockázatát, akkor biztosra mehetünk. Ha már arra kényszerülünk, hogy ahelyett, hogy egy levegőt szívnánk az előadóval, meg kell elégednünk a nappalink hangulatával, esztétikai és audiokörnyezetével, akkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy koncertfelvételekkel próbáljuk megidézni a térben és időben egyaránt távoli eseményeket.

Az argentin származású femme fatale, Martha Argerich sok mindenről híres, csak a kiszámíthatóságáról nem. Legalábbis, ami a zenei megoldásokat illeti. Ha hozzátesszük, hogy Beethoven agyonjátszott zongoraversenyei közül a c-mollt még soha nem vette lemezre, s a B-dúrt is igen ritkán és régen szólaltatta meg hangversenyen, érthető volt a várakozás. Mit lehet még elmondani ezekről a művekről? Abbado és Argerich szerint mindent. Különösen igaz ez a c-moll versenyműre.

Meghallgatva ezt a felvételt újra meg kell állapítanunk, hogy az előadás maga a mű. Minden új előadás, mely a jól bevált klisék helyett az önálló véleményformálás szabadságának jogát tartja fenn magának, új és újabb műalkotásokat hozhat létre ugyanabból az alapanyagból. Abbado és Argerich nem tesznek erőszakot Beethoven hangjegyein. Nem akarnak radikális tempó-, frazeálási-, vagy dinamikai változtatásokkal élni; csupán élik a zenét. Annak minden kínjával és gyönyörűségével. Ehhez képest mellékes, ha egy-egy futam nem századmásodpercnyi pontossággal érkezik meg a zenekari belépéshez, vagy ha egy-egy alig érzékelhető tempóváltással nem mindig értünk egyet. Argerich 62 évesen is abszolút perfekt technikával rendelkezik. Nincs egyetlen futam, egyetlen tercmenet vagy kadencia, ahol a tökéletesség csorbát szenvedne.

Lényegesen kisebb revelációt okozott a négy évvel korábban ugyanazokkal, ugyanott rögzített B-dúr versenymű. Az első és legnagyobb csalódás maga a lemezhang. Az első bő félóra után mintha 15 évet mentünk volna vissza az időben. Éles, kissé karcos vonós-, fémes, vékony tónusú zongorahang mutatja, hogy más hangideált tartottak szépnek a RAI munkatársai 2000-ben, mint a lemezkiadó saját hangmérnökei idén februárban. Meglehetősen sok időt veszít az ember, mire ráhangolódik a változásra. Az előadás pedig itt is kifogástalan, s ha nem is érezzük ugyanazt a kitörő vitalitást, testes zongorázást, mint a harmadik versenyműben, ez sokkal inkább a \"korai Beethoven\" számlájára írható, mintsem az előadáséra. A lassú tétel kantilénája itt is verhetetlen, s a záró rondó is frissen pörög.

Abbado és Argerich kapcsolata több mint fél évszázados, s még a salzburgi tanulóévekre datálható. Lemezek és hangversenyek tucatjai állnak a hátuk mögött. Abbado képes volt átadni valamit ebből az egymásra figyelésből zenekarának, az 1986-ban alapított Mahler Kamarazenekarnak is, akik - a felvétel tanúsága szerint - teljes odaadással szolgálják az ügyet. Játékuk, bár néha túlságosan is háttérbe szorul, egyetlen helyet leszámítva (c-moll concerto III. tétel, kadencia utáni stretta, ahol először a tempót nem találják, majd a fafúvósok nem bírják szusszal) mindvégig kiegyenlítetten magas színvonalú.

Boldog lehet a ferrarai közönség, amely egyenes adásban élhette át ezt a csodát.