Szépek és jók (Goldmark Károly összes zongoraműve – II)

GOLDMARK:
Zongoradarabok, Op.29
Három darab zongorára
Sturm und Drang – zongoraciklus, Op.5

Hlavacsek Tihamér – zongora

Hungaroton
HCD 32493

Néhány évvel ezelőtt nagy feltűnést keltett Schiff András Janacek-lemeze. Egy olyan komponista zongoraműveit tette mindenki számára ismertté és elismertté, aki nem igazán volt elfogadott, mint erre a hangszerre író szerző. Vannak tehát rejtett tartalékok, nem minden elfelejtett mű vagy zeneszerző méltán az. A „nagyközönség” sokszor egyszerűen lusta, hogy energiát fordítson arra, hogy megbizonyosodjon; más is méltó figyelmére, mint a mindig játszott, tehát nyilván a legkiválóbb művek.

Goldmark sem ismert másról, mint Sakuntala-nyitányáról, Falusi lakodalom című szimfóniájáról, nagy operájáról és Hegedűversenyéről. De például a legutóbbi budapesti Szigeti–Hubay-hegedűversenyen nem választotta senki az ő művét. Nyilván nem térült volna meg a befektetés: megtanulni egy olyan darabot, amelyet később nem lehet „hasznosítani” a szólistapályán, mert nem kérnek belőle a hangversenyrendezők. A lemezek azonban toleránsabbak a kevésbé ismert művekkel, nem mintha több hallgatót vonzanának, mint egy jól sikerült koncert, viszont megmaradnak. Meg egyáltalán, dokumentálnak – ez esetben azt: nekünk, magyaroknak, igenis fontos, hogy Goldmark zongoraművei is hallhatóak legyenek, ha valaki éppen kíváncsi rájuk.

Kíváncsiság biztos kell, hogy valaki megvegyen egy Goldmark-zongoraműveket tartalmazó lemezt, de ha meghallgatta ezt a felvételt, biztos nem fogja úgy érezni, csak kíváncsisága elégült ki. Ugyanis tényleg szép és jó műveket hallhat. Talán nem a legeslegelső rangú fajtából, de az is biztos, érdemesek figyelmünkre ezek a darabok.

Goldmark hegedűs volt, későn – húszegynéhány évesen – kezdett a zongora iránt érdeklődni, és így jutott el Bachhoz is, akit a Wohltemperiertes Klavieron keresztül ismert meg. Ez jótékonyan hatott egész zeneszerzői világképére, amelyet addig is autodidaktaként alakított. Van a lemezen szabályos Praeludium és Fuga is, a mesterek mesterének magas szintű megértéséről tanúskodva. A komponista Schumann iránti tiszteletéről viszont két Novellette tesz bizonyságot a lemezen. Ezek a művek a már beérkezett, operájával, hegedűversenyével és szimfóniájával sikert aratott, érett szerző alkotásai, amelyek technikailag is a legtöbbet követelik az előadótól. Mert az sem árt, ha manuális képességeit csillogtathatja egy művész.

„Az irodalmárok és művészek, akik politikai és társadalmi hatalomról legfeljebb csak álmodhattak, szívesen átadták magukat annak az elképzelésnek, hogy a művet létrehozó személyiség átsugározhat művén, mégpedig akár úgy is, hogy a személyiség végül túlsugárzik a művön, és a művész maga válik műalkotássá. Ezek az elképzelések abból a jellegzetes Sturm und Drang-gondolatból fakadtak, mely szerint a teremtés adta lehetőség előbbre való, mint megvalósulásának alakzatai. A teremető potencialitáshoz képest minden megvalósulás redukció. A lehetőségnek a valósággal szembeni elsőbbségét a művészre vonatkoztatva úgy is lehetett értelmezni, hogy a személyiség, mint a teremtő lehetőségek megszemélyesítője fontosabb, mint a mű. Így a Sturm und Drangban a művész körül új személyi kultusz alakult ki. A színtér új zsenijei a művön túl is (sőt néha a mű nélkül is) önmaguk rendezői akartak lenni. ’Misztifikálni’ kell az embereket, mondták annak idején.”

Ez csak néhány mondat Rüdriger Safranski Schiller-könyvéből, amely a 18. század végének Sturm und Drang ideológiájával is foglalkozik jó néhány oldalon. De a zsenikultusz tovább, sokkal tovább élt még, Liszt jelmondata is az volt: „A zsenialitás kötelez”. Hogy Goldmark mennyire tartotta magát zseninek, tanulmányozás tárgya lehetne (sikerei csúcsán Liszt után a második legjobb magyar zeneszerzőként tartották számon). Híres mondása szerénységről tanúskodik: „Minthogy vezetni nem tudtam, másokkal menni nem akartam, így hát egyedül haladtam...”. De volt idő, még életében, amikor vagy harminc operaház játszotta a Sába királynőjét, kilenc nyelven... Mindenestre zongoraciklusának címe arra utalhat, nagyon egyéni alkotásokkal állunk szemben. Ezek viszonylag korai művek, mindegyiknek megvan a maga sajátos, személyes érzelmeket kifejező hangulata, amit a címekből is ki lehet olvasni: Vigasztalanul, Álomképek, Emlékezés stb.

Kell és lehet itt sok mindent zongorázni. Hlavacsek Tihamér meg is teszi, amire szükség van. Tisztán láttatja a fúga szerkezetét, ha az kell; együtt játszik a gyerekekkel, ha az kell; osztozik a szerző vigasztalhatatlanságában, ha az kell; felidézi álomképeit, ha az kell. És mindezt oly módon, hogy mi is társai lehetünk intellektuális és érzelmi kalandozásainak. Nem engedi, hogy csak hűvösen szemlélődjünk: igen, ilyen is van.

Így nem csak műveltebbek leszünk, ha meghallgatjuk Goldmark lemezét, hanem gazdagabbak is. Kár, hogy a kísérőfüzet címlapja erről a legkevésbé sem igyekszik meggyőzni minket.