Szabadjáték – Bartók: Zongoraművek (4)

BARTÓK:
Allegro barbaro
Román kolinda-dallamok
Román népi táncok
Szonatina
Szvit
Tizenöt magyar parasztdal
Három magyar népdal
Etűdök
Három rondó népi dallamokkal
Andante (a Szvit eredeti II. tétele)

Kocsis Zoltán – zongora

Hungaroton
HCD 32527

Etalont, kiváltképp előadói etalont teremteni kutya nehéz dolog, és tele van ellentmondásokkal. Már a szándék maga is problémás és konfliktusos, ezt alighanem Kocsis Zoltán és a nevével fémjelzett Nemzeti Filharmonikusok tudják a legjobban. Az ilyesfajta vállalkozásoknak mindig vannak ellenlábasai, a megvalósulásnak pedig bizonyosan előbukkannak jó, vagy kevésbé jó szándékú kritikusai. Végül minden ilyen kezdeményezés kettős életet kezd élni: az egyik a kiválasztottság glóriájában való fürdőzésben, a másik pedig a gyanúsként és érdemtelenül kiemeltként való megbélyegzettségben érhető tetten. Egy Nemzeti Kirakatba szánt zenei kiadványsorozat szükségképpen nem lehet elég jó, ezért a legcélszerűbb, ha az egyes darabokat önmagukban vizsgáljuk, kiemelve őket mindennemű valós vagy vélt spirituális közegből.

Kocsis és a szerkesztők mindenesetre nem törekedett a feltétlen naprakészségre e lemez anyagának összeállításánál sem, egy kivételtől eltekintve (az utolsóként elhangzó Andante lemezre játszása 2007-es) minden darabot a 90-es évek elején rögzítettek, a Tizenöt magyar parasztdal felvétele pedig egyenesen 1980-ból való. Persze amennyiben az előadói koncepció nem változott érdemben azóta, akkor ezzel nincs is semmi baj.

A lemez anyaga egyébként nem adja könnyen magát, hisz nem kevesebb, mint 58 kis zongoradarab található rajta. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miként funkcionál az előadói habitus egy 35 másodperces mű előadásakor. Képes-e ugyanazzal a feszesre pumpált alkotói elánnal elindítani egy román népi táncot, mint egy zongoraversenyt? És egyáltalán szükséges-e, elvárható-e ez? Ugyanez a probléma merül fel akkor is, amikor egy nagy festő párperces krokijának értékét próbálják felbecsülni. Ezúttal azonban nem a kis zongoradarab a vázlat, hisz az éppoly megkérdőjelezhetetlen egység, mint jóval terjedelmesebb társai, viszont az előadással kapcsolatban felmerülhet a kérdés, hogy a maga teljességében elég komoly produkció-e egy zongoraműhöz, még ha csak nyúlfarknyi hosszú is?

Az elsőként felcsendülő Allegro barbaro máris meglepetéssel szolgált. A darabot telítő belső feszültséggel szembefordulva egy meglehetősen nyúlós, manipulatív előadásnak lehetünk fültanúi. A zongorista zenei habitusáról kikristályosodott képhez viszonyítva különös és valamelyest érthetetlen ez a kissé elasztikusnak ható, és ez által erejét vesztő értelmezés.

Továbblépve később egyre világosabbá válik, hogy Kocsis magabiztos önértékeléssel teszi hozzá a magáét a parányi ópuszokhoz, és ez leginkább egyfajta szabad játékosságban ölt testet. A zsigereiben évtizedek alatt megkérdőjelezhetetlenné szilárdult szubjektív zeneiség ezen a számára oly kedves zenei terepen finom, ízléses, de leplezetlen tobzódásba kezd.

A javarészt az I. világháború idejére datálható zongoraművek kiváló alapot képeznek ehhez. A Román kolinda-dallamok váltakozó ritmikája, a szívet melengetően szép Román népi táncok, vagy a parádés Szvit mind-mind lehetőség egyfajta megmártózásra az előadó számára, és persze mindegyik teljesen más világ. Lassan formálódik a válasz saját, fenti, interpretációs alapállással kapcsolatos kérdésemre. Kocsis a lemez meghallgatásának idejére meggyőz: nem csupán arról van szó, hogy egy-egy ilyen kis darab se nem több, se nem kevesebb a hangversenyek egyik félidejét teljességgel kitöltő testvéreinél, de főképp alkalmat ad a játékra, a spontaneitásra; a pillanatnyi időt megragadó művek fokozottan magukban hordozzák a birtokba vett időtöredék változékonyságát és milliónyi lehetőségét.

E pár esztendő busásan gazdag zongorára íródott termésén végighaladva megdöbbentő a művekben rejlő zenei sokszínűség, és az erre való ráismerés. A Magyar parasztdalok és népdalok egyfajta otthon melege érzéséből az Etűdök szinte sci-fibe hajló modernitásába zuhanunk, hogy onnan gyermekéveink meghitt estéinek lágy dallamához jussunk el a Három rondó kezdő énekében.

Aztán lassan lejár, majd újraindul a lemez, és ismét az Allegro barbaro mokány komolyságára eszmélek. Szomorúan siratom kezdeti, megkérdőjelezhetetlennek tűnő szigorúságomat a darab előadásával kapcsolatban, rá kell eszmélnem, hogy már nem tartom annyira szétesőnek és modorosnak, mint első hallásra. Továbbra sem álmaim interpretációja ez, de immár elismerem a játékra, a belső táncra, a szabad muzsikálásra való jogot. Amíg egyenes ösvényen jár az előadó, az ember, addig legyen szabad játszania, élvezni és megélni a pillanat minden zenei rezdülését.