Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Sviatoslav Richter Archives, Volume 5-6.

2003-03-10 08:13:00 Csont András

\"Sviatoslav Sviatoslav Richter Archives, Volume 5-6.
DOREMI - DHR 7758; DHR 7766

A kanadai DOREMI kiadó elképesztően érdekes felvételeket publikáló sorozatában a nagy orosztól ezúttal az 1972. február 16-án, Szegeden rögzített koncertet (vol. 6), illetve különféle időkben és helyeken felvett Szergej Prokofjev műveket (vol. 5) hallgathatunk. A zenék mélysége, az előadás dimenziói miatt magam gond nélkül a szegedi hangversenynek nyújtom a pálmát.

Mindjárt az első szám félelmetes, Franz Schubertnek nem sokkal a halála előtt (1828. szeptember) befejezett c-moll szonátája Richter egyik sokat játszott darabja. (Érdekes: a három utolsó szonáta közül az A-dúrt tudomásom szerint soha nem játszotta, annál inkább a B-dúrt, persze Pesten is). A szonáta csak részben (II. tétel!) tartozik a legnagyobb Schubert-művek közé, de Richter kihozza belőle az elgondolható legtöbbet; keze alatt még a kissé üres retorikával száguldozó negyedik tétel futamai is megtelnek némi démoni tartalommal.

Pernye András a koncertről írott egykorú kritikájában (Magyar Nemzet, 1972. február 18. - az adat forrása a Papp Márta által szerkesztett Szvjatoszlav Richter Magyarorzságon című ragyogó kötet, Akkord Zenei Kiadó, 2001) úgy vélte, a művész a hetvenes évek elejétől nagy egyszerűség irányába tör, ezért nem scherzo hangvételű, hanem menüettszerű a harmadik tétel. Mai füllel is igazat adhatunk neki, mindamellett a legnagyobb élményt a lassú, második tétel hozza; Richter itt egészen halálközeli pillanatokat teremt; hallgassuk csak meg a szüneteit. Persze a halálnál mi sem lehet egyszerűbb.

Aztán Mendelssohn Dalok szöveg nélkül (Lieder ohne Worte) című rövid darabjainak első sorozatát játszotta, az 1830-32-ben szerzett op. 19-es művet. Ebből is látszik, milyen okosan felépített koncert volt a szegedi: ezek a nem túlságosan mélyenszántó ábrándok, a szó legjobb értelmében széplelkű szösszenetek nemes zenei átmenetet jelentenek Schubert és Chopin között. Utóbbitól az op. 9-es szériaból származó b-moll noktürn az egyik csúcs Richter hosszú pályáján. Elmondhatatlan a darab ábrándosra, érzelmesre kikevert, de sosem gejl hangja, a 6/4-es ütemezés félig-meddig táncos pulzálása. A végtelen chopini mélabú kiengesztelő intonációja sírnivalóan szép. Minden visszhangként hangzik itt, az élet is csak emlék, de nem hülye, bohém önsajnálattal, hanem tökéletesen kirajzolt körvonalakkal.

A műsort záró Debussy darabok (az Images első kötete) egyrészt az impresszionizmus meséi, másrészt (lásd a Mouvement című etűdöt) előkészítik Bartók illetve Ligeti motorikus tébolyát. És aztán a Debussy-ráadások: az Hommage á Haydn fantasztikus kedvessége, szeretetteljes paródiája, vagy A boldog sziget mesevilága! Valószínűtlen teltségű este lehetett ez Szegeden; ki emlékszik rá vajon? Most már sokan, hisz a lemez, hála a sokat szidott technikának és az ugyancsak eleget káromolt Istennek, megőrizte emlékét.

\"Sviatoslav A Prokofjev-felvételeket (vol. 5) már nagyobb szkepszissel hallgattam. Az nem kérdés, hogy interpretációs szempontból etalon mindegyik; Richter jó személyes kapcsolatot ápolt a zeneszerzővel, ráadásul manuális ereje teljében játssza ezeket a technikailag roppant igényes darabokat.

De hát a zene! Olykor a nevetségesség határán járnak ezek a roppantul illusztratív, Tom és Jerry világát idéző kompozíciók; aligha vitatható, hogy Prokofjev (és persze nagy kollegája, Sosztakovics) művészetére óriási mértékben hatott a film (tudjuk, mindketten rengeteg filmzenét írtak), szinte mindegyik darab egy-egy mozgókép megzenésítésének tűnik. És persze a cirkusz világa sem elhanyagolható, csak hát ezeknél a rémesen tehetséges és rémesen megfélemlített szovjet zeneszerzőknél sosem tudni, mit vettek komolyan és mit gúnyoltak ki éppen. Ritka, hogy zene ilyen duplafenekű legyen. \"Viszjolije ribjáta\" - erre az operettdallamra vonultak be az össznépire maszkírozott cárok a harmincas évek pártkongresszusain, tudósít róla a Moszkvát megjárt és súlyosan megszenvedett Sinkó Ervin. Mármost lehetséges, hogy ezt a dermesztő vidámságot szúrta tűhegyre Sosztakovics és Prokofjev. Ugyanakkor az ellenkezője is lehetséges, vagyis az, hogy meg akartak felelni a kornak, a KGB által védett abszolúte pajkos légkörnek.

A VI. szonáta előadása, melyet az 1963. április 29-i, az Erkel Színházban adott koncertről rögzítettek, azért mindenképpen lenyűgöző. Igaza volt Jemnitz Sándornak (Filharmónia Műsorfüzet, 1963. május 20.) aki szerint: \"Richter feltárta előttünk a mű szerkezetének minden rejtett titkát, részleteinek szerves összefüggését.\"

A legkellemesebb meglepetést az ifjúkori Tovatűnő látomások című sorozat hozza, itt látszik, milyen üdvös, ha Prokofjev röviden fogalmaz, pátosz nélkül. E néhány perces-másodperces kis etűdök tartalmaznak annyi költészetet, annyi groteszk bájt, valódi rémületet (lásd a Lento irrealemente feliratú szösszenetet), hogy fejet hajtunk: érdemes volt műsorra tűzni őket akkor és ott, vagyis Kijevben 1962. július 10-én.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.