Sophie-nak Sofiától, szeretettel (Bach, Gubajdulina / Mutter)

BACH: Violin Concerto in A minor
BACH: Violin Concerto in E major
GUBAIDULINA: In tempus praesens*

Anne-Sophie Mutter – violin
Trondheim Soloist
London Symphony Orchestra*
Valery Gergiev*

Universal / Deutsche Grammophon
477 7450

Barokk vonót használtak, de fém húrokat, mondja Anne-Sophie Mutter a Bach-concertók kapcsán, és ez nyilván fontos információ, ráadásul vélhetőleg nem csak azért döntött így, hogy legyen valami érdekesség, amivel eladhatja a produkciót, hiszen van a lemezen egyéb kuriozitás is;
és ebből fakadóan szinte sokadrangú kérdés, hogyan játszik Mutter Bachot, ha a két barokk versenymű csak az előétel, könnyed bemelegítés a fő műsorszámhoz, Gubajdulina második hegedűversenyéhez;
az elsőt Gidon Kremer kapta tőle, több mint két évtizeddel ezelőtt, e mostanit is személyre szólóan írta, Mutternek, és ahogy annak is volt címe (Offertorium), úgy ennek is van (In tempus praesens), és lehet tanakodni, hogy ennek tükrében mi miért van ott, ahol, ebben a bő félórás műben, amely egy trackként, tételek közti szünetek nélkül került a lemezre;
illetve dehogy kell tanakodni, elég tudni, hogy In tempus praesens, aztán lehet elmerülni a hangzatokban, a zenében, kinyitni az ajtót, és engedni, hogy bejöjjön, ami/aki akar;
követni a hegedű és az ütősökkel alaposan kibővített zenekar párbeszédét, a szólóhangszerrel zsongó, zizegő fekvés-rokon instrumentumokat, s a mélyben dübörgő basszusokat;
mert végig az egész darabon a mély-magas, sötét-világos ellentéte vonul, témaátvétel, variálás, „valódi” concerto csak mintegy kilencpercnyi szakaszban nyűgöz le minket, bús sanzon-dallamnak is beillő, 4-5 hangnyi foszlány szólal meg innen-onnan;
aztán a katartikus, nyilatkozatai alapján Mutterre is nagy hatással lévő rész, a „temetési jelenet”, ahogy a zenekar egyetlen hangon minden ütemkezdetre odacsap, fokozatosan, egyre több hangszer belépésével, egyre hangosabban, komor, sötét atmoszférát teremtve, végzetet sugallva, határokat jelölve ki, amelyből lehetetlen kitörni;
és nem is sikerül, csak amikor mindez, ahogy jött, megszűnik, és beáll a nagy, süket csend, a hegedű akkor kezdhet bele a kadenciába, az archaizáló szólóba, megidézve a lemez elején hallható hegedűversenyek világát, hangulatát, majd társul hozzá az orkeszter, aztán egy elsöprő crescendót és a menetrendszerűen érkező irdatlan gongütést követően csak idiofonok maradnak a porondon;
és a gongok, dobok őskatyvaszának közepén egyszer csak megszólal a hegedű, egyetlen hangot ismétel, bizonytalanul, rebbenve, majd némileg határozottabban, ricochet és pizzicato, itt valami születik, teremtődik, keresi a hangját, és mire szőnyeget terítenek alá a fúvósok és belép a nagyzenekar, meg is találja, elébb csak azon az egy hangon siklik hosszan a vonó, majd jönnek fürge menetek föl-le, szédült kalandozás, ujjongás;
és amikor már minden a finálét jelzi, a zenekari hangszerek ahelyett, hogy egy nagy pontot (felkiáltójelet?) tennének, szinte észrevétlenül hallgatnak el, és marad az 1 db hegedű, halljuk még pár másodpercig, ahogy tart egy hangot, és halkul, tűnik el, de érezzük, hogy nem megszűnik, csak továbbmegy;
úgyhogy rögvest felmerül a kérdés, hogy vajon magára a műre vonatkozik-e az, hogy In tempus praesens, vagy az csak ez után jön?;
és itt kell azonnal visszaléptetni a lejátszót, hogy még egyszer, mert muszáj, később megint, és megint, mert egyre többet mond, és amikor már sokadszorra hallgatjuk, akkor is csak ámulunk, hogy micsoda ajándékot kapott Mutter, és micsoda ajándékot kaptunk mi;
bő félórás csodát, amelynek a végén úgy lehet felsóhajtani: de jó lenne mindig ilyen műveket hallgatva keresni a megtalálhatatlant.