Sokan egy csárdában - Bartók: Három zongoraverseny Pierre Boulez vezényeltével

Bartók: the piano concertos
Zimerman, Andsnes, Grimaud
Chicago Symphony Orchestra, Berliner Philharmoniker, London Symphony Orchestra
Boulez
Universal/Deutsche Grammophon - 00289 477 5330

Kocsis Zoltán a Holmi januári számában adott hihetetlenül gondolatgazdag interjújában kárhoztatja, hogy manapság alig akad pianista, aki mindhárom Bartók-zongorakoncertet műsorán tartja. De hát az okok közismertek, a művek roppantul eltérő karaktere, és a technikai problémák különfélesége. Az I. zongoraverseny rendkívüli manuális követelményei csak kevesek számára megközelíthetőek, hogy a zenekarral, különösen az ütősekkel szemben támasztott, ugyancsak hajmeresztő igényekről most ne is szóljunk - a bemutatón Furtwängler (Bartók szólójával) állítólag képtelen volt leütni a folyton változó metrumot. A Másodikat Bartók bevallottam népszerűbbnek szánta, de azért ez sem tartozik a könnyű előadási darabok csoportjába - Richter majdnem két évig tanulta! A Harmadik viszont a szó legjobb értelmében vett hölgykoncertek közé sorolódott; némi joggal, egyrészt a zeneszerző feleségének, Pásztory Dittának komponálta, hogy sikerrel szerepelhessen vele Amerikában, másrészt ebből hiányoznak a korábbi barbár hangok, kíméletlen ritmusok, és általában is a szélsőségek. Így nem csoda, hogy új lemezén Pierre Boulez három szólistával szerepel (I: Krystian Zimmerman, II: Leif-Ove Andsnes, III: Hélén Grimaud), de hogy három zenekarral is (sorrendben: Chicago Symphony Orchestra, Berlini Filharmonikusok, London Symphony Orchestra) az már túlzás. Itt aztán nem lehet szó egységről, és a színvonal is szerfölött különböző, olyannyira, hogy Grimaud kisasszony játéka inkább a "futottak" kategóriájába tartozik. Már az első tétel csodálatosan áradó dallamát sem képes megfelelően frazírozni, a billentés merev, az ívek rendre elhalnak valahol. A második tétel vallásos áhítatú zenéje pedig amolyan Griegre emlékeztető magasabb rendű liftzene ebben az előadásban, hamis romantikával, hazug érzelmekkel telepakolva.

A nagy élmény Krystian Zimerman játéka. Energiától szétrobbanó, nagyszerű felvétel született, mely vetekszik a Kocsisnak a Fesztiválzenekarral készített (Philips) klasszikus, etalonnak számító, de immár majdnem húsz éves előadásával. Különösen az első tétel melléktémája, ez a népdalt, kolindát vagy korált imitáló rövid szakasz hat megrendítően (3:43 - 4:32), melyből vaslogikával - és letaglózó fokozással - nő ki a zárótéma hajszás tébolya. A második tétel, a fantasztikus ütőhangszeres kísérettel látomásos színekben ragyog; ijesztő és intim egyszerre. A harmadik tételben ott zakatol a "csárdás obstiné" mellett a "csárdás macabre": az olykor burleszkbe hajló ábrázolás meglehetősen ördögi. Feltehető, hogy az örök avantgardista Bouleznek is ez a darab áll legközelebb a szívéhez, és ne felejtsük el, hogy a közreműködő chicagói zenekar ura sokáig egy Bartók-tanítvány, Solti György volt. Az 1926-os mű összefoglalás és előlegezés ebben az előadásban: a Mandarin korszakának lezárása, ám nyitás egyben a Zene..., valamint a Kétzongorás szonáta felé.

Na meg a II. zongoraversenyhez, melyet a nagyszerű norvég, Leif-Ove Andsnes fölötte meggyőzően dübörög végig a Berlini Filharmonikusok társaságában. Ám a mű szíve, a második tétel inkább csak vázlat most, a természetköltészet, a metafizikai mélység nélkül. Míg Zimerman játékában világos, hogy szinte tökéletesen elsajátította a bartóki idiómát, Andsnes csak a nemzetközi zenei nyelv magas fokú ismeretével büszkélkedhet.

A rendkívül ellentmondásos lemez meghallgatása után (mely nem felhőtlen ünnepe Pierre Boulez nyolcvanadik születésnapjának) tétlenül, óhatatlanul felmerül a kérdés: Mi lenne, ha Kocsisunk (mondjuk Eötvös Péter vezényletével) stúdióba vonulna, hogy ismét rögzítse e remekműveket? Ábrándokat kergetek?!