Sok hűhó, de miért is? (Johann Spech művei)

Magyar szalonok zenéje
JOHANN B. SPECH: Fortepiano-darabok és dalok

Horváth Anikó, Ratkó Ágnes – fortepiano
Halmai Katalin – ének

Hungaroton
HCD 32489

A Hungaroton egyik új felfedezettje, Johann Spech, azaz Spech János, korának igen foglalkoztatott – leginkább talán dalairól elhíresült – zeneszerzője volt, aki életének egy részét Magyarországon töltötte. A felvétel a Magyar szalonok zenéje című sorozat egy újabb része, s a zeneszerző fortepianóra írt darabjaiból és dalaiból álló válogatást tartalmazza. Eltöprengtem kicsit a zene hallgatása közben: tényleg szükség volt-e arra, hogy lemezt adjanak ki Spech János műveiből? Nem volt-e valami más, még ennél is izgalmasabb, értékállóbb muzsika kéznél fortepianóra – hirtelenjében csak Haydn, Carl Philipp Emanuel Bach, vagy akár Mozart, Beethoven neve jut eszembe – melyek valamelyikével talán nagyobb eséllyel lehetne megszerettetni a fortepianót még nem ismerő zenehallgatókkal az egyébként nagyon is figyelemreméltó hangszert. De ha már így adódott, hogy pozsonyi születésű szerzőnk előkerült a feledés homályából, lássuk milyen is ez a lemez.

A kísérőfüzet rendkívüli alapossággal tartalmazza a szerző életrajzát, a magyar vonatkozásokat, a művek elemzését. Meghökkentő azonban, miért nem szerepel benne (illetve ha szerepel, akkor alaposan elrejtették előlünk), hogy az éppen hallható zeneművet Horváth Anikó, vagy Ratkó Ágnes előadásában hallhatjuk éppen. Így én magam sem tudom, legfeljebb csak sejthetem, kit dicsérhetek például a lemezen elsőként felhangzó F-dúr szonáta interpretálásáért, ami pedig igazán jól sikerült. Az előadó lendületesen, érdekesen játszik, remekül hangsúlyoz, szépen formálja a dallamokat, és élvezetesen bánik az idővel is. A kellemes, ötletgazdag muzsika pedig tagadhatatlanul viseli magán a tanítómester, Joseph Haydn keze nyomát.

A szólómű után hat dal következik, német nyelven. Halmai Katalin kiművelt, szép tónusú hanggal rendelkező énekesnő. Összességében leginkább szépnek mondanám az éneklését, semmint izgalmasnak, vagy elmélyültnek. Ami számomra sok helyen zavaró, az a legtöbb dalban permanensen hallható vibrátó. Amikor elfelejtkezik erről, s a vibrátót mintegy díszítésként használja, az egész előadás hirtelen több szinttel lép feljebb, a hangzás színesebbé, izgalmasabbá válik. Ilyen például a Panasz, melynek előadását kimondottan figyelemreméltónak, érettnek érzem – beszédes, gyöngéd pillanatok tanúi lehetünk itt, s a következő dal, A kérő is egyike a legjobban sikerülteknek. A legkevésbé a francia nyelvű Szíved sóhaja nyerte el tetszésemet. Itt sajnos az ebből a szempontból veszélyes lassú tempó lehetőséget nyújt a vibrátó eltúlzott alkalmazására, a sűrűn ugráló hangközök pedig nehezítik a pontos intonációt. Ezenkívül a dalban rejlő érzelmi töltést, szerelmi vágyódást sem sikerül igazán közvetíteni, pedig érzésem szerint a szerző egészen ügyesen beépítette mindezt muzsikájába. Ami talán leginkább illik Halmai Katalin énekstílusához, az a Három olasz ária, hiszen ezekben a virtuóz jellegű zenékben kívánatos is az ő kissé operás előadói stílusa.

A lemez záró darabja egy variációsorozat fortepianóra. Tisztességgel megírt darab, ennél sokkal többet azonban nem tudnék mondani róla, mint ahogy a zene előadása sem tett rám semmilyen különösebb hatást. Rendes, pontos interpretáció, kissé unalmas ugyan, de azt hiszem, itt ez nagyban írható a szerző számlájára is.

Ennyi hát, amit elmondhatok a Hungaroton Johann Spech-lemezéről, s megint csak sajnálatomat tudom kifejezni, hogy ha már időt, pénzt és energiát áldoztak egy új felvétel elkészítésére, miért olyan CD-t, olyan sorozatot álmodtak meg az arra illetékesek, amire csupán afféle érdekességként tekintünk, s a pénzünket valószínűleg sosem fogjuk rááldozni?