Silence, avagy variációk mindenkinek mindenkitől – Gondolatok a Goldberg-variációk legújabb felvétele nyomán
Bach: Goldberg Variations
Jean Rondeau – csembaló
Warner 0190296508110
2021
Már nagyon fiatalon kultikus mű lett gondolkodásomban a nagy Johann Sebastian különös sorozata, a Goldberg-variációk (BWV988). Gyakorlatilag bármely igényes előadás le tudott nyűgözni, az nem függött sem hangszertől, sem környezettől, egyes egyedül az előadótól és annak invenciógazdagságától. Attól, hogy mit lát/hall bele ebbe a káprázatos alkotásba.
Az első – még bőven fekete – lemezt Gustav Leonhardttal vettem, egyetlen pesti vendégjátékát követően (ez volt az a koncert, talán még emlékszik más is, amire kerek egy év elteltével kétszer sikerült jegyet venni, de csak egyszer lehetett elmenni). Azt az 1978-as felvételt agyonhallgattam (a művet legalább ötször vette fel, ez a negyedik), ma is féltve őrzött kedvenc, még ha mostanában kevesebbet is van a lejátszómban. Azt hiszem, akkor tanultam meg valamelyest érteni a régizenét.
Idővel újabb lemezek bukkantak fel a gyűjteményemben, mindenekelőtt Glenn Gould 1955-ös felvételét szükséges említeni, ami – bár majdnem negyedszázaddal korábbi rögzítés – az újszerűségével és a letisztultságával győzött meg. Később érkezett be Alexis Weissenberg, akinek a heroizmusa maradt meg bennem leginkább, Ő volt az egyetlen egyébként, aki ismétlésekkel játszotta a darabot. (Ennek később lesz kicsit jelentősége.) A két, zongorás felvétel után a csembalóhoz az a Christiane Jaccottet vezetett vissza, aki a hangszer ellenében leginkább romantikusnak tetsző felfogásával tett rám hatást.
Így utólag végiggondolva (és most újra meghallgatva őket), szembe tűnt, hogy az előadók gyakorlatilag kortársak voltak, alig pár év választotta el őket egymástól. S bár gyökeresen eltérő felvételek kerültek ki kezük alól, a produkciók igényességéhez kétség sem fért. Emlékszem, már korábban is megkísértett a gondolat: lehetséges lenne, hogy egy olyan remekművel állunk szemben, ahol majdnem mindegy, milyen felfogásban interpretálják? A választ jó régóta jegelem.
A Warner nemrégiben egy vadonatúj felvételt dobott piacra a francia Jean Rondeauval. Rondeau tényleg a legújabb generáció, amikor született (1991-ben), a fent említett négy lemez már réges rég forgalomban volt. A csembaló szerelmese, mondják róla, de ez a felvétel hallatán is egyértelmű. Már zsenge gyerekkora óta bevonzotta a Goldberg-variációk.
Johann Nicolaus Forkel, Bach első életrajzírója hintette el a köztudatban a hihető történetet az alvászavarokkal küszködő Keyserlingk grófról, akinek alkalmazásában állt amolyan házi zenészként ez a bizonyos Johann Gottlieb Goldberg (aki egyébként Bach és idősebb fia, Wilhelm Friedmann tanítványa volt). Goldberg kapta feladatul a gróf virrasztásait zeneszóval enyhíteni. Mai gondolkodással meghökkentő, hogy ennek a Goldbergnek a születési dátuma 1727 volt, ami azt jelenti, hogy a Variációk születése idején még alig volt kamasz. A nagy Bach egy tizennégyéves gyereknek írt egy (ismétlésekkel) mintegy másfélórás művet, a barokk hatalmas gyöngyszemét? Akkor is döbbenetes, ha valószínűleg nem átlagos csembalistáról beszélünk! És itt kanyarodjunk is vissza Jean Rondeauhoz!
Már első hallgatásra is érett, átgondolt produkciót hallunk. Ha szükséges egy átfogó érzést megnevezni a darab hallatán, az a kiegyensúlyozott és megfontolt lenne. Rondeau lassan építkező típus, ráadásul hallhatóan és mérhetően operál a variációk közti szünetekkel. Néhol közvetlenül, egyenesen attacca követik egymást a tételek, de ez nem gyakori. Az általános a 6-8 másodperces szünet, de van 25 másodperces is. Némely variáció utolsó hangja után még ennyit fut üresben a CD. És ahogy haladunk előre időben, ezeknek a szüneteknek egyre inkább értelme lesz, a mű ezekkel együtt áll össze egységes egésszé. Ehhez tartozik, hogy Rondeau ismétlésekkel játssza a darabot. Az ismétlések nem egyformák, hanem jelentősen változtat a díszítéseken, tempón, lendületen.
Nagy jelentőséget tulajdonít a tempónak, hiszen vannak olyan variációk, amikor megáll az idő, és vannak kifejezetten gyorsak (bár a zongorán muzsikáló Gould nyomába ilyenkor sem lép, valószínűleg nem is akar). Ezért is érzem filozofikusan elgondolkodónak a fiatal művész felfogását. Kézenfekvő, de földhözragadt dolog lenne belelátni a lassuló tempókba az éjszaka folyamán egyre fáradó Goldberget, mert nem erről lehet szó. Rondeau együttlélegzik a zenével, minden hangot és frázist egyedien él meg, díszít és dekorál. Előadásában hosszú utat teszünk meg az éneklő sarabande-tól a zártételben visszatérő, de az kezdetektől mégis oly mértékben elütő elgondolkodó sarabande-ig.
Rondeau csembalójátéka hangszeres kollégáitól eltérően dinamikailag gazdag és sokszínű. S hogy mivel teremti meg az érzet szintjén, már inkább filozófiai, mintsem hangszertechnikai kérdés. Ha mégis meg akarjuk fogalmazni, akkor a tempók ügyes, nehezen tetten érthető változtatásaival, egy-egy frázis váratlan kiemelésével, és persze (megint csak) a szünetekkel izgalmasan operáló hangsúlyokkal magyarázhatjuk. S hogy ez utóbbi mennyire nem véletlen, arra a bookletben is találunk nem szokványos utalást. Vannak üres oldalak szép számmal, egyik oldalon németül (stille), másikon angolul (silence) utalva a zene egyik legfontosabb (de mégis oly sokszor elfelejtett) építőelemére, a szünetre, a csendre.
Hagyjunk kis helyet a reklámnak is: április 2-án a Zeneakadémia Solti Termében hallgathatjuk meg Jean Rondeauval a Goldberg-variációkat élőben, s mindjárt utána akár beszélgethetünk is vele erről a végtelenül összetett műről és az előadásról.