Schumann balján, Chopin jobbján (Debussy darabok Aimard-ral)

Debussy:
Images
Études
Pierre-Laurent Aimard - zongora
Warner Classics
8573839402

Zongorázni, állami ösztöndíjjal Verlaine anyósától tanult. A hölgy hírnevét persze nem feltétlenül ennek a rokonságnak, hanem sokkal inkább annak köszönhette, hogy Chopin tanítványának mondhatta magát. Valamit, tanárként is tudnia kellett, mert a kis Debussy néhány év múlva már az élete végéig imádott mester f-moll zongoraversenyét játszotta.

Házi zongoristaként egy - zenész körökben szintén jól ismert - bizonyos Meckné alkalmazta. Aki viszont Csajkovszkijjal ápolt szoros és némileg rejtélyes barátságot. Így aztán bepillantást kaphatott az orosz kortárszene legfrissebb terméseibe. Egyszóval kulturálisan meglehetősen jól ellátták az ifjú titánt. Mint a gyermekbetegségeken, úgy esett át előbb a Liszt, később a Wagner lázon, míg kialakította saját, semmivel össze nem téveszthető (zongora) stílusát.

A \"kalapács nélküli hangszer\" vagy a \"lélegzésszerű\" pedálozás, az \"elhomályosított\" hangzás ideálja újabb és újabb kísérletekre - zongoraművekre - ragadtatták. Egyre fontosabbá válik számára a hangok, a hangzás színe. Az Images első kötete 1905-ben jelent meg, s szerzője pontosan érezte, hogy valami egészen új utat nyitott a zongorairodalomban. Atyai büszkeséggel az új darabok helyét Schumann balján és Chopin jobbján jelölte ki. Az egészhangú skálák, a lebegő el-eltűnő tonalitás, a modális fordulatok vagy éppen a fel-felbukkanó pentatónia teszi megfoghatatlanná a kétszer három darabból álló zongorasorozatot.

Tíz évvel későbbi a Tizenkét etűd, melyet alig hét hét alatt, betegen, szinte a halál elől futva komponált. Az egy-egy technikai problémára koncentráló hosszabb-rövidebb darabok olyan hihetetlen nehéz feladatot ró az előadóra, hogy alig-alig vállalkozik valaki koncertszerű előadásukra.

Pierre-Laurent Aimard, korunk egyik legfelkapottabb pianistája e két ciklust rögzítette 2002 nyarán. Egy percig sem lehet kételyünk, hogy bőven bírja energiával a ma is nagyon szokatlan - ha nem hangzana olyan lehetetlenül, mondhatnánk: modern - darabokat. A baj az, hogy itt nem pusztán a technikai nehézségeken kell úrrá lenni, hanem meg kell/ene találni a hangok, hangzatok, motívumok közötti kohéziós erőt is. És Aimard időnként adósunk marad az értelmezéssel. Miközben egy-egy virtuóz tételben lejátssza a légypiszkot is, nem mindig ad egyértelmű választ a formai miértekre. És ezt nagyobb problémának látom, mint a dinamikai jelek - számomra - túlságosan is szabad értelmezését, vagy az egy-egy pillanatra felmerülő egyenetlenségeket.