Bejelentkezés Regisztráció

Hangszeres művek

Schubert: Három utolsó szonáta - Murray Perahia zongorázik

2003-05-28 08:08:00 - csont -

\"Schubert: Schubert: Három utolsó szonáta
Murray Perahia (zongora)
Sony Classical - S2K 87706
2003

1827. március 29-én rendezik Beethoven temetését Bécsben, a halotti fáklyavivők egyike Franz Schubert, az ismert dalköltő. Este a korántsem exkluzív Lisztes verem nevezetű fogadóban arra üríti poharát, aki majd most következik, Beethoven után.

E kívánalom talán kettős jelentésű, és furcsa, de mindkét értelemben valóra vált: egyrészt a jelenlevők közül Schubert következett a halottak listáján elsőnek, másrészt közvetlenül a Beethoven utáni korszakban valóban ő vált a legnagyobb zeneszerzővé. Csakhogy erről sokáig nem tudott senki, hiába találta meg Schumann a nagy C-dúr szimfóniát Schubert testvérének padlásán és hiába adta elő Mendelssohn 1839-ben, a zeneszerző még sokáig a kismesterek egyikének számított.
Zongoraszonátáit is csak a század harmincas éveiben kezdték el játszani, különösen Arthur Schnabel tett sokat elismertetésükért, megnyitva az utat Richter és Alfred Brendel kolosszális előadásainak.

A három utolsó zongoraszonáta (c-moll D. 958, A-dúr, D.959, B-dúr, D. 960) mindegyike Schubert valószínűtlenül termékeny utolsó évében, 1828-ban keletkezett: a zeneszerző megszabadulva Beethoven apafiguraként rátornyosuló terhétől teljesen gátlástalanul vetette bele magát a komponálásba, egy hónap alatt lezárta mindhárom kéziratát. A három mű ma már persze a repertoár törzsanyaga, ennek ellenére ritkán adják elő egyetlen estén a gigászi triászt, magam Brendeltől hallottam Budapesten, talán a hetvenes évek végén.

Murray Perahia nemrég vendégszerepelt nálunk, februárban a Kongresszusi Központban csak egyetlen Schubert-darabot játszott, azt is ráadásként, az op. 90-es sorozat második impromtuje meglehetősen vázlatosra sikeredett.
A roppant szerény, visszahúzódó, minden sztárfaksznitól mentes művész vadonatúj lemeze sok tekintetben meglepetés. Perahia úgy élt emlékezetemben, mint a finom billentés, a csillogó hangzás, az áradó romantikus líra mestere, nem túlságosan extrovertált, de nem is bántóan csigaházába bújó; virtigli virtuóz, de nem fékeveszett klaviatúrahuszár. Most pedig egy ideges, egy már-már hisztérikus, látomásoktól gyötört, olykor depressziós Schubertet állít elénk, akinél a mániás és depresszív szakaszok szép rendben modulálgatnak egymásba.

Az előadónak egyébként ez okozza az egyik legnagyobb nehézséget, magyarán az, hogyan találjon egyensúlyt a legkülönfélébb dimenziójú, fajsúlyú tételek között. Hiszen nyilvánvaló, hogy például a B-dúr szonáta első tétele (Molto moderato) után - mely ha ismétléssel játsszák, még viszonylag gyors tempóban is húsz perc körül van (Perahia új lemezén 19, Richter egyik felvételén 26 percet mértek) - már nehéz megszólalni, és a második tétel lejátszása után még nehezebb, a harmadik, a meglehetősen igénytelen scherzo nem is képes megteremteni az egyensúlyt, a szonáta két szakaszra tépődik szét.

Nagyjából ugyanez a lefolyása az A-dúr szonátának is: az első két roppant jelentős tétel után, a harmadik kisebb áldozat az igénytelenség oltárán, és csak a negyedik löki helyre nagyjából a mérleg nyelvét.
Persze mindez legkivált koncerten jelent problémát, a stúdió sterilebb légkörében, a különféle időpontokban felvett részek közt könnyebb megtalálni az összhangzó értelmet. Perahia meg is teszi. Nagyszerűen.

A c-moll szonáta Beethovent idéző első tétele rendkívül szaggatottan csendül fel a művész ujjai alatt, a finálé ördög-galoppja pedig mániás szakaszában ábrázolja a zeneszerzőt: szeretné, de nem tudja abbahagyni.
A lemez talán legmegrendítőbb része az A-dúr szonáta lassú tételének (Andantino) híres, hangnem nélküli középrésze, itt Perahia őrjöng, átkozódik, szitkozódik, rázza öklét az isten nélküli üres ég felé - egészen rémületes interpretáció.
A B-dúr szonáta első tétele is inkább tépett mint mennyeien zengő, a sokat idézett trilla valóban a föld gyomrából szól, fenyegetően, intően.
Mert végül is figyelmeztetés mind e három szonáta, valami olyasmire int, hogy meg fogunk halni. Murray Perahia bámulatos egyértelműséggel adja át nekünk Schubert régi üzenetét.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.