Satie és Liszt két zongorára (Ránki-Klukon)

SATIE-CAGE: Socrate
LISZT: Via Crucis
Ránki Dezső, Klukon Edit - zongora
BMC CD 100

Tizennyolc éve része az életünknek Liszt Via crucisa. 2004-ben társául szegődött Satie Socrate-ja Cage kétzongorás átiratában. Így már együtt mutatják az utat:
Alázattal jelen-lenni,
Szeretettel elfogadni,
Szelíd-csendben elengedni.

Mielőtt tehát bárki feltenné a kérdést: miért éppen ez a két mű szerepel együtt ezen a lemezen, Klukon Edit fenti mondatai máris eligazíthatják. De Dolinszky Miklós a műveket, keletkezéstörténetüket értelmező, megvilágító - az átlag lemezbevezetőket messze meghaladó színvonalú - esszéjéből megtudhatjuk: konkrét zenetörténeti párhuzam is vonható a két alkotás között. Mindkét zeneszerző olyankor jelentkezett újító törekvéseivel, amikor (mert valóban radikálisan új utakat kerestek) nem, csak évek-évtizedek múlva érhették el igazi hatásukat, más zeneszerzők munkásságának törekvéseit igazolva. Így készített Cage kétzongorás átiratot Satie művéből, és így ismerte fel Bartók, a kései Liszt-műveket felfedezve, saját elveinek igazolását.

Az 1919-ben keletkezett Socrate 1948-ban (első tétel), majd 1968-ban (második, harmadik tétel) nyerte el kétzongorás formáját Cage-től. Eredetileg Platón szövegeire, énekhangokra és zenekarra íródott, de - idézve Dolinszkyt -: (Satie) \"a zene-szöveg kapcsolat hagyományait, a megszokott kifejezésesztétikát is könyörtelenül lerombolja\". Így \"…sikerül olyan zenét komponálnia, melynek szépsége valóban egy személytelen vagy embertelen világ szépsége\".

A kérdés tehát az, hogyan kell olyan zenét játszani, amelyik tudatosan törekszik arra, hogy minden addigit megkérdőjelezzen. Erre egyrészt már Satie megadja a választ: maga a zene olyan, hogy nem tart igényt az előadáshoz szükséges azon elemekre, amelyeket addig egy szép és kifejező mű megszólaltatásához elvártak.

Nem kell nagyon finom dinamikai árnyalatokkal operálni, nagyon szépen dallamot formálni, a gyakran triviális fordulatokat nem is lehetne mindig túlérzékenyen előadni.

Pontosan kell viszont itt is együtt játszani, az - e nélkül nem létező - zene belső, feszültségmeghatározó ritmusát tartani, az egyszerűbb dinamikai követelményeket megvalósítani. Természetesen ez egy összeszokott, és nemzedéke egyik legjobbjaként számon tartott, kiemelkedő kvalitású tagot is felvonultató párostól a legmagasabb fokon elvárható teljesítmény - és természetesen meg is kapott élmény.

Liszt azért mégis más - ez már az első ütemektől kezdve hallatszik. Igaz, lehetett ő a romantika egyik meghatározó, sőt azt kialakító figurája, az 1878-ban befejezett alkotásban már minden igyekezetével azon volt, hogy a romantikát, vagy egyáltalán, minden lehetséges külsődleges túlzást elvetve olyan zenét írjon, amely teljességgel a vallásos áhítat felkeltésére koncentrál, azt próbálja akár valóban templomi keretek között is (noha nem tényleges szertartáshoz íródott), akár a nélkül felidézni. Tehát magának a zenének még ironikusan sem kérdőjeleződik meg a szerepe nála.

Jellemző az abszolút belső tartalomra való koncentrálásra, hogy itt nincs konkrétan meghatározott előadói apparátus. Kórus vagy szólisták énekelhetnek, orgona vagy zongora kísérhet, de az énekszólamok el is maradhatnak, és elég akár négy kéz két billentyűsoron.

Felvonul itt az egész addigi európai zenetörténelem, a gregoriántól a Bach által is feldolgozott korálokon át a (Walker megállapítása szerint) ma hangfürtnek (clusternek) nevezhető akkordig. Egy nincs: fékeveszett virtuozitás.

Játszani azért van mit, de mindez egy szempontból lényeges: megszólal-e az a bizonyos áhítatos hang? Megszólal, kivételesen bensőséges hangvételű előadásnak lehetünk tanúi, az egyik legszebb, legfontosabb kétzongorás műveket megszólaltató lemezt kaptuk kézbe Ránki Dezsőtől és Klukon Edittől.