Sátáni zsonglőr - Cziffra György Liszt-etűdöket játszik

Cziffra György
EMI Classics, Great Artists of the Century
2004 5 62799 2

Kertész Imre A kudarc című regényének egyik mellékalakját állítólag részben Cziffra Györgyről mintázta. Az ötvenes évek Pici becenévre hallgató kávéházi zongoristája soha nem megy haza, padokon éjszakázik, azt remélve, így elkerülheti a letartóztatást. Persze sikertelenül, elfogták és csak 1953-ban szabadult. (Cziffra még gazdag és ünnepelt korában is nyers bőrszíjat viselt csuklóján, örökre emlékeztetni akarva magát, miféle időket élt meg egykor...) A regényben roppantul testes, izzadékony pianista aztán 1956-ban az elsők közt hagyta el az országot, Bécsből Párizsba vezette útja, ahol később valósággal istenítették. Franciaországban halt meg 1994-ben.

Cziffra elsősorban virtuozitásával lett híres, már-már hírhedt, hiszen sokak szerint játéka túlment minden fizikai határon és bizonyos értelemben átlépett az üres mutatványosság, a zsonglőrség kissé kétes birodalmába. A műsorfüzetben felidézik Harold Schonberg véleményét, aki szerint Cziffra csak akkor tudott fortét játszani, ha egyidejűleg növelte is a tempót. Meglehet, de nem biztos. Annyi viszont szent, hogy az 1921-ben született Cziffra első koncertjeit cirkuszban adta, ahol a közönség által megadott témákra improvizált. Kell-e mondani, hogy öt (!!) éves volt ekkor?

Mindamellett komoly zenei stúdiumokat is folytatott, a harmincas években Dohnányi tanítványa volt a Zeneakadémián. Mestere híres volt nagyvonalúságáról, mely olykor bizony riasztó eredményeket hozott, ha memóriazavarba került, gond nélkül rögtönzött akár hosszú ütemeken át - mondjuk egy Beethoven-szonátában! Cziffra részben követte mesterét, de felismerve tehetsége természetét, nemigen játszott Beethovent, Mozartot vagy Schubertet, bár rögtönözni ő is tudott volna; egyértelműen a zongorairodalom legnehezebb (és szellemileg nem feltétlenül túl igényes) darabjai mellett kötelezte el magát, melyekben, ahogy zenészzsargonban mondják, tűvé kell tenni a billentyűzetet. De ez a fajta manuális tudás már-már a démonival tart rokonságot - ha Paganini az ördög hegedűse volt, Cziffra bizonyosan a zongoristája.

A most újra kiadott Liszt-felvételei fénykorában készültek, Párizsban, 1957-1959 között. Aki hallani akarja, mit jelent a sátáni hang, hallgassa meg az Első Mefisztó-keringőt. Ütőhangszerként kezeli a zongorát, és gyorsan kitűnik, mennyivel több volt bűvésznél, a ritmika jéghidegen pontos, a billentés acélos, az egész zene felkavaróan tépett, nyilvánvalóvá válik Liszt mély rokonsága Bartókkal. Ez az érzés csak mélyül a tizenkét Transzcendens etűd tanulmányozása után. A h-moll szonáta mellett Liszt talán legjelentősebb zongoraműveinek előadásával Cziffra a legmélyebben azonosult a zeneszerzővel, pontosan érezni, hogy a végletekig kidolgozott szólamvezetés ellenére, részben megszállott rögtönzés eredményei e darabok. A leghajmeresztőbb nehézségű a Wilde Jagd tébolyult szinkópáival, ijesztő ellentéteivel, a Feux follets a maga (szinte) lejátszhatatlan kettősfogásaival; a legátszellemültebb a hóvihart megidéző Chasse-neige. A harmadik etűd romlatlan elfogulatlanságával ragad meg, és megmutatja, ha akart, tudott simogatni is Cziffra. A romantikus zongorairodalom csúcsa, a romantikus zongorázás megmászhatatlan orma.

Mára talán meghaladott stílus ez, és talán az volt már a maga korában is, hiszen Cziffra mindvégig megőrizte kávéházi zongorista-jellegét, aki füstölgő cigarettával a szájában dübörgi le melléütés nélkül a legkritikusabb oktávkettőzéseket. És az sem bizonyos, hogy Cziffra Györgyről fogják megmintázni a tévedhetetlen jó ízlés szobrát. De játékának hatása ellenállhatatlan, művészetében pedig megvan a nagyokra jellemző utánozhatatlan elem.