Érzelemtelenül (Pierre-Laurent Aimard / Ravel & Carter)

Pierre-Laurent Aimard - zongora
RAVEL: Gaspard de la nuit
CARTER: Night fantasies
Two diversions
90+
Warner
2564 62160-2

Vannak zeneszerzők, akik - egyebek mellett - arra is törekednek, hogy magukénak mondhassák a földkerekség legnehezebb kompozíciójának, illetve szerzőjének kijáró - időnként meglehetősen kétes értékű - elismerést. Ezek közé tartozik az orosz ötök szellemi vezére, Balakirev is, Ismaley című keleti fantáziájával. Ez a zongoramű sokáig a lejátszhatatlan kategóriába sorolódott, s ma is igen ritkán vállalkozik rá épeszű - és ép ujjazatú - zongorista, hogy megküzdjön vele. E műről recenziónkban egyébként nem lesz szó.

Szó lesz viszont Maurice Ravel Gaspard de la nuit című zongoradarabjáról, melynek záró tétele (Scarbo) éppen azért született, hogy megdöntse Balakirev művének egyeduralkodását. Hogy ez mennyire sikerült, mennyire nem, nehéz lenne megmondani, de tény, hogy míg az Ismaleyt sátoros ünnepeken is alig-alig vezetik elő (magam egy április 4-i iskolai ünnepségen hallottam az akkor huszonéves Mocsáry Károly előadásában), addig Ravel háromtételes ciklusa külön-külön vagy egyben, de elhangzik a világ hangversenytermeiben.

Tény, hogy Boulez egykori zongoristája, a kortárszenei élet zongorista-üstököse, Pierre-Laurent Aimard ma a világ egyik legtöbbet foglalkoztatott pianistája. Nem is érdemtelenül jelennek meg számolatlanul CD-i, melyek - szinte minden alkalommal - a huszadik századi zongoramuzsika reprezentánsait mutatják be, legyenek azok ismert, népszerű darabok, vagy okkal, ok nélkül az ismeretlenség homályába vesző opusok.

Az is tény, hogy Pierre-Laurent Aimard a légypiszkot is lezongorázza a kottapapírról, s ha időnként az az érzésünk, hogy ennél gyorsabban már nem lehet kapkodni a virsliket, akkor megduplázza a tempót.

Sajnos, azonban az is tény, hogy Pierre-Laurent Aimard előadásában Elliott Carter vérlázítóan nehéz zongoradarabjai épp úgy a zenei akrobatizmus áldozatai lesznek, mint Ravel nagylélegzetű kompozíciója. Mivel az amerikai Carter művészetét meglehetősen kevéssé ismerem, nem tudom, mennyire elégedett ezzel a fajta érzelemmentes, kicsit lélektelen, bár kétségtelenül perfekcionista előadással.

Azt viszont sajdítom, hogy az érzékeny francia több emóciót, nagyobb érzelmi hullámzást (Ondine), monotóniájában is jobban felépített, a szélsőségekig kijátszott, hideglelősebb, szélfútta halálmenetet (Le Gibet) és istenneadja, több ördögi játékot, gonosz(kodó) tréfát (Scarbo) is elviselt volna. A billentéssel semmi gond. Választékos hangszínjáték, tökéletes ritmusok. Valami mégis hiányzik. Talán az érzelmek. Vagy ez ma már divatjamúlt hóbort?

A zenei CD mellé most egy bónusz lemez is jár. Pierre-Laurent Aimard három nyelven (angol, francia, német) beszél a művekről, s illusztrálja előadását.