Ritkaságok nagybőgőre

Ritkaságok nagybőgőre
Serge Koussevitzky, Frantisek Cerny, Gustáv Láska művei

Tibay Zsolt - nagybőgő
Naoaki Fukui - zongora
Hungaroton - HCD 32284

Kézbe veszi az ember a lemezt, elolvassa a címét, és már is fölhorgad benne a gonoszkodó kérdés: miért, vannak olyan nagybőgőre írott művek, amelyek nem számítanak ritkaságnak?
Persze a lemez próbája a hallgatás, a kritikus dolga pedig nem előítéletek felvetése. De ha mégis támadnak neki - bármilyen irányban -, jó, ha minél hamarabb megszabadul tőlük. És ez ebben az esetben igen könnyen ment.
Már az első hangok után kitűnt, ez a hangszer bizony többre képes, mint zenekarokban a mélybasszust dörmögni.

Serge Koussevitzky, a bőgővirtuóz és zeneszerző élete későbbi szakaszában karmesterként és fontos művek megrendelőjeként (Bartók: Concerto) írta be nevét a zenetörténetbe. Nyilván pontosan azért indul a lemez az ő Andante című művével, hogy a - nem csak az első hallásra - megtévesztésig csellószerű hangzás rögtön az elején eloszlassa kételyeinket, és kiderüljön: itt valóban nemcsak afféle kuriózumot hallunk, hanem teljes skálájú kifejezése képes vonós hangszert.

És a sor tovább folytatódik. Már-már hiányolni kezdjük az igazi mélybasszust, de az is megszólal a harmadik darabban. Persze a csellószerű hang attól még nem lesz igazán szép, hogy a bőgő magas fekvésében játszik valaki. Ahhoz olyan zenész is kell, mint Tibay Zsolt, akinek nemcsak az az érdeme, hogy ezt a hangot képes előállítani, hanem az is, hogy olyan muzikális tartalommal tölti meg a kis karakterdarabokat, hogy valóban csodálkozunk: ha erre képes ez hangszer, miért maradt meg kizárólag olyan, gyakorlatilag ismeretlen virtuóz-zeneszerzők eszközének, akik saját maguk számára voltak kénytelenek műveket írni?

Mint például a prágai - ahol nagy hagyományú iskola működött a Konzervatóriumban - Cerny. Ő két darabbal szerepel, amelyek tovább erősítik meggyőződésünket: tényleg többre hivatott hangszer szorult évszázadokig háttérbe a hegedű és a cselló mögött.

Prágából indult Gustáv Láska is, később Németországban telepedett le. Ő már átiratokkal is szerepel, de - őszintén szólva - Schubert Moment musicaux-ja nem ezen a hangszeren és nem ilyen formában szólal meg igazán. Nagy erénye a lemeznek egyébként, hogy két kivételtől eltekintve kerüli e - néha kétes értékű - műfaj reprezentánsait. Szerencsére Láskától megszólal a Konzertstück is. Ez igazán a hangszerre elképzelt, a nagybőgő minden adottságát bemutatni kívánó virtuóz szólódarab, megcsodálhatjuk benne a csellószerű magasságokat, a sötét mélységeket, de hallhatunk fürge vonókezelést kívánó futamokat, akkordfelbontásokat is, ismét csak csodálkozásra késztetve: ha a hangszer és játékosai erre képesek, akkor miért csak ennyi jut nekik?

Mert hát a bőgő a többi hangszert a zenekari fogságból kiszabadító huszadik században sem kapott olyan szerepet, mint amilyet megérdemelne. Ezek szerint. Mert a lemez szerzői bőven a tizenkilencedik század szülöttei, még ha sokat megéltek a következő századból is, s e művekben még csak későromantikus felhangok sem igen akadnak. Mindenesetre a maguk világában megállják helyüket, méltóképpen vezetik be a hangszert az önálló lemeztulajdonosok világába.

Adva van tehát egy virtuóz, hangszerével és a zenével kivételes fokon bánni képes zenész, egy hozzá igazán felnőni nem képes, inkább csak a kísérésre szorítkozó zongorista, akinek esélyeit még rosszul bemikrofonozott hangszere is rontja, és a végeredmény mégis egy különösen hallgatható lemez abban a sorban, amelyben a Hungaroton ismeretlen szerzőket és műveket vonultat fel.