Prokofjev norvégul (Prokofjev-szonáták / Steffen Horn)

SERGEI PROKOFIEV:
Sonate No. 4 op. 29
Sonate No. 6 op. 82

Steffen Horn – piano
2L
2L21

Szergej Prokofjev zongoraművei kevéssé ismertek, mint a szimfonikus alkotásai, pedig az életműben nagy szerepet játszanak. Zongoraszonátái tükrözik a zeneszerző színes egyéniségét, bő zenei vénáját. Sokan Prokofjevet tartják a zongorairodalom egyik legnagyobb szerzőjének, zongorista legyen a talpán, aki az apró, de következetes témákat, ötleteket képes úgy kivitelezni, hogy ne sérüljön a zenei anyag. Az első szonáta a szerző 1. opusszámmal jelölt műve, az utolsó a 103-as, a műfaj tehát végigvonul Prokofjev alkotói periódusain.

A 4. zongoraszonáta (Op.29) 1908-ban készült – az utolsó cár volt még uralmon –, majd Prokofjev újraírta a művet a forradalom évében, 1917-ben, és egy évvel később mutatta be. A három tételen nyomot hagyott a kiábrándultság, a reményvesztettség.
A No.6-os Op. 82-es, négytételes szonáta a három Háborús szonáta első darabja, utalva Tolsztoj művére, a Háború és Békére. Míg a 4. szonátában a humor szinte alig jelenik meg, itt jóval gyakrabban találkozunk ezzel. Prokofjevet formalistának kiáltották ki, könnyen érthető műveket vártak tőle, ezt a mester meg is tette: ám ha megkapirgáljuk a felszínt, alatta rengeteg utalást találunk, miközben a kevésbé felhívó akkordokkal jellemzett hangzásvilág eredeti marad.

A két szonátát a norvég Steffen Horn játssza, aki hazájában nagy elismerésnek örvend. Szinte pikáns, hogy a – sztereotípia szerint – nyugodt, kissé rideg norvég előadásában halljuk egy féktelenségéről ismert nép zeneszerzőjének művét. Érdekes találkozás, érdekes eredménnyel.

A 4. szonáta első tételének apró hangjai egyenetlenek (ez a többi tételre is vonatkozik), a basszus szólamot imponáló határozottsággal játssza a fiatal művész, talán túl is hangsúlyozva a bal kéz fortéját a jobb pianójával szemben. A Meno mosso rész szép pianóját rendkívüli feszültség előzi meg, a zárás frappáns. Steffen Horn jól felépítette a tételt, szépen kidomborodik a hol kicsit eklektikus, néha barokkos fordulatokkal dúsított zenei anyag, ám a dzsesszes részek kicsit vérszegények. Az Andante assai tételt hallgatván Beethoven (szintén c-moll) Pathetique-szonátájának lassú tételére asszociálhat a hallgató, a téma hangulata, majd a triolás kíséret is erre utal. A zongorista szép hangszínekkel varázsolja elénk a tételt, de az éles magas hangok kilógnak a sorból (később is). A záró tétel időtartama még a fele sincs a középsőnek – végre hallunk egy gyorsat. Az eddigiekkel ellentétben itt ráismerhetünk a prokofjevi stílusjegyekre, a kíséret visszautal a második tételre. A helyenként motorikus zenei anyagban a hangok, futamok gyakran összemosódottnak tűnnek.

A No.6-os szonáta Allegro moderato tételének nyitó szakaszának kromatikus, ritmikus dallama rendkívül jellegzetes, a nyolcad szüneteket Horn sajnos nem tartja be. A Poco piu mosso részben nem egyenletesek a nyolcadok, a staccato előírás nem valósul meg. A második, Allegretto tétel dinamikai síkja egybemossa a pp-t és a ff-t, alig van különbség köztük. A karakterek ennek ellenére jól eltaláltak, hangulatosan előadást hallunk. A zongorista érezhetően jobban otthon van a kisebb formában. A harmadik, Tempo di valzer lentissimo tétel nem meggyőző, csak ha kisebb egységekben hallgatjuk. Steffen Horn az érzelmesebb részek tolmácsolásában jobb, mint a virtuóz részeknél, de nem tudja egységbe fogni a tételt, semmi rendkívülit nem kapunk, csak azért nem találjuk unalmasnak a negyedik perc után, mert a hangszínek szépek, Prokofjev jó zenét írt. A záró tétel diabolikus témája nem érintette meg az előadót. Megkockáztatom, ezek a szonáták leginkább az orosz pianisták sajátjai, ők meg inkább Beethovennel, Liszttel foglalkoznak külföldi koncertjeik során, nagyobb így a siker. Valószínűleg Steffen Hornhoz is közelebb áll Beethoven, hiszen jóval közérthetőbb az a zene, évszázadok alatt mélyen beivódott a génekbe, míg Prokofjev nem, ahogy Bartók sem. Horn ujjai szinte összeakadnak, ez érezhetően nem az ő világa. Ebben a tételben is a dolcissimo az, ami tetszetős. Horn túl sokat döngeti a zongorát, sokszor hiánypótlásként, végig a felvétel során.

A lemezt mégis ajánlom, mert nem sok előadó veszi a fáradtságot, hogy lemezre vegye ezeket a szonátákat.