Pierre-Laurent Aimard at Carnegie Hall

Pierre-Laurent Aimard at Carnegie Hall
Warner/Teldec, 2002
0927-43088-2

Első pillantásra különösnek tetsző programot állított össze az 1957-ben Lyonban született francia pianista: 2001 december 3-án elhangzott New York-i koncertjén a huszadik század klasszikusai (az elhangzás sorrendjében: Alban Berg, Claude Debussy, Ligeti György) mellé Liszt és Beethoven műveit társította.

Liszt hadrendbe állítását még érteni véli a tájékozott hallgató, manapság egyre világosabb, hogy a magyar virtuóz sok tekintetben (egészhangú skála, szinte hangnem nélküli kromatika, poliritmika) megelőzte a maga roppantul patetikus korát. A Paolai Szent Ferencről szóló Legenda (1863) azon kívül úgyszólván a vízben játszódik (a szakrális pletyka szerint a szent átlovagolt Messinánál a tengeren, miközben kifeszített köpenyét használta vitorlának), és ez az elem alapvető volt Aimard műsorának összeállításában.

De hogy Beethoven mit keres itt, arra már nehezebb magyarázatot találni, ráadásul az Appassionata (f-moll szonáta, op. 57), mely az ugyanebben az időszakban (1804-1808) keletkezett V. szimfóniával együtt a repertoár legtöbbet nyúzott (mondhatni, agyonnyúzott) része. Igen, mára éppenséggel Beethoven középső korszakának csúcsműveivel szemben vagyunk a legbizalmatlanabbak, monumentális stílusuk (Carl Dahlhaus kifejezése), szélsőséges pátoszuk, gátlástalan hőskultuszuk (ahol a hős persze nem más, mint a művészetvallásba menekülő Beethoven) sokszor elavultnak, horribile dictu porosnak, sőt, hiteltelennek tetszik. Ráadásul úgy érezzük, e műveket már nem is lehet előadni; olyannyira, hogy hallgatásukkor, mint azt Charles Rosen oly éles elméjűen jegyzi meg, nem is magát a művet, hanem annak a tudatunkban őrzött hangképét halljuk. Elfogulatlan befogadásuk szinte lehetetlen, oly mértékben rájuk települt egy évszázad előadói hagyománya.

Hogy Aimard képes újat mondani a darabról, a darabbal, az roppant előadói tehetségét dicséri, ráadásul igazolja műsorösszeállításának mély átgondoltságát. Nem tompítja, hanem éppen felerősíti Beethoven szélsőségeit, és így mintegy a tébolyig fokozva a szubjektivizmust egészen brutális élveboncolást végez a zongorán. Ebben segítségére sietnek bámulatos pianisztikus képességei, ördögien játszik, bár olykor, mondjuk, az utolsó tétel kódájában talán túl sátánian. Mindamellett számomra nagyon meggyőzően hat ez a kissé barbár, az elmeosztály kapujában befejezett Appassionata. (Ez sátáni tudás aztán Ligeti Varsói ősz című zongoradarabjában éri el délpontját.)

Ha Beethovent felfokozta, akkor Debussyt tompítja Aimard. A cél ugyanaz, ha jól értem, enyhíteni a francia mesterhez tapadt előítéleteket, kissé felülvizsgálni a megkövült interpretációs hagyományt. Most Debussy nem pontszerű, ködös, és kontúrtalan, nem pusztán Monet festményeinek, fénytanulmányainak megzenésítése; Aimard megmutatja a darabok (Reflets dans l\'eau; Poisson d\'or) kristályszerkezetét, persze azért a bámulatos színvilágot sem sápasztja el. Miként Alban Berg korai Szonátájában is sikerül megmutatnia, hogyan üresedik ki fokozatosan a későromantikus örökség, hogy átadja a helyét valamiféle szigorúbban ellenőrzött érzelemvilágnak, kompozíciós technikának. Berg ebben az előadásban Beethoven és Ligeti között áll.

Bámulatos lemez, egy rendkívüli intellektuális és manuális képességekkel megáldott muzsikus unikális teljesítménye. Aimard 26-án Budapesten ad koncertet, műsorán ezúttal Debussy és Ligeti művei szerepelnek.