Olaszok hihetetlen kalandjai Bartók világában (Zongoraversenyek / Pollini)

BARTÓK:
Concerto for Piano and Orchestra no. 1
Concerto for Piano and Orchestra no. 2
Two Portraits op. 5

Maurizio Pollini – piano
Shlomo Mintz – violin
Chicago Symphony Orchestra
London Symphony Orchestra
Claudio Abbado

Universal / Deutsche Grammophon
477 6353

Akár hiszik, akár nem, ez a két olasz, a Pollini meg az Abbado, mindent tud arról, milyen is túlélő-felszereléssel ugyan, de elmerülni Bartók világában, nevezetesen az 1. és a 2. zongoraverseny zenéjében. A túlélő-felszerelésük két fontos eszköze pedig: hihetetlenül magas rendű muzikalitásuk, és Bartók zenéjének ebből fakadó tökéletes megértése. Megértése mindannak, amiről szeretjük azt hinni, felszínre hozása csak magyar zenészek osztályrésze lehet.

Bizonyos, vagy legalábbis gyakran bebizonyosodik, hogy Bartók, vagy más zeneszerzők azon művei, amelyek konkrétan népdalokra épülnek, népdal-idézeteket, vagy általuk kitalált népdalszerű témákat tartalmaznak, igazán csak azok által értelmezhetőek, akik az adott folklór világát jól ismerik, mert mintegy beleszülettek, a szövegeket értik, ismerik, ebből következően értően alkalmazzák a rubatókat, agogikai, dinamikai stb. elemeket. Minél távolabb áll az adott folklór zenei világa az általános európai zenei trendektől – és a közép- és kelet-európai népek népzenéje ilyen –, annál kevésbé várható, hogy egy arra épülő művet egy (bármilyen nagy) zenész képes legyen a legapróbb részletekbe menően kidolgozni.

Az 1. és a 2. zongoraverseny azonban nem ilyen művek. Egyrészt nagyon sok szállal kötődnek a múlt század húszas éveinek végén uralkodó neoklasszicista irányzathoz – már maga műfaj is ezt jelzi. És bár bujkálnak bennük folklorisztikus ritmikai, dallami elemek, ezek nem kívánják a kelet-európai népzene olyan szintű ismeretét, amely szinte csak ezen a tájékon élő, ezeket zenei anyanyelvként tanuló muzsikusok osztályrésze lehet. Itt elég csak azt játszani, „ami a kottában írva van”, hiszen a művek általánosabb zenei ismeretekkel is értelmezhetők.

És ez a két olasz érti, miről van szó. Mintegy szikével metszik ki a zenei hangok idejéből, a dinamikai skála két végletéből, a hangszerek keltette hatások özönéből pontosan azokat a hosszúságokat, hangerőket, hangszíneket, amelyekre itt szükség van. Magyarul, egy nagyon gondosan felépített, szikár, erőteljes, semmilyen fölösleges ellágyulásnak, a bartóki világ megingásának teret nem adó interpretáció szerepel itt. Nem gesztus ez, vagy leereszkedés „játszunk egy kis Bartókot, ha már van” alapon a magyar zeneszerzőhöz. Olyan művészek olvasatáról van szó, akik tökéletesen megértették a külsődlegességek mögött az általános tartalmat, a minden igazi művészi alkotást éltető kiáltást; milyen ez a világ, amelyben élnünk adatott?

A zenekar a Chicagói Szimfonikusok. Reiner Frigyes 1953-tól 1963-ig volt itt a vezető karmester. Az a Reiner, aki két évig Bartóknál tanult zongorázni; az a Reiner, aki Koussevitzkyt rávette: rendelje meg a Concertót; az a Reiner, aki 1955-ben elkészítette azt a Concerto-felvételt, amelyet évtizedekig a legjobbnak tartottak. Bizonyos, 1977-ben jó néhány zenész ült még a pultoknál, aki dolgozott vele.

A harminc éves felvételek hetvenkilencben jelentek meg, és rögtön besöpörtek egy Gramophone-díjat, meg egy Grammyt.
Nem érdemtelenül.

Afféle bónuszként került fel a CD-re a Két kép, itt már a Londoni Szimfonikusok játszanak, 1983-as, digitális felvételen. Kevésbé nyers – és ezzel együtt életszerű – a hangzás, de Mintz hegedülése is több engedményt tesz a lágyságnak az ideálisnál.