Ínyenceknek (Szvjatoszlav Richter / Szkrjabin, Prokofjev, Sosztakovics)

Richter – The Master
Volume 3
SCRIABIN, PROKOFIEV, SHOSTAKOVICH

Sviatoslav Richter – piano

Universal / Decca
2 CD
475 8130

Baráti beszélgetésekben többnyire véget nem érő vitát szokott eredményezni, ha az a téma kerül terítékre, hogy egy adott zeneművet vajon autentikusabban tud-e megszólaltatni egy olyan előadó, aki a szerzővel azonos nemzetiségű – vagy legyünk megengedőbbek: azonos kultúrkörből való. Nem tisztem e helyütt sem a vitát lefolytatni, sem a két oldal érveit bemutatni, már csak azért sem, mert ennyire általánosságban a kérdés nem is eldönthető. Hiszen bizonyos nemzetiségek muzsikái az európai zene vérvonalában vannak, rájuk épülnek az európai zenetörténet meghatározó (stílus)korszakai, míg más nemzetek muzsikái sokáig nem lépték túl saját „területüket”, vagy ha mégis, akkor is csupán színfoltjai lettek az európai „főcsapásnak”.

Nyilvánvaló, hogy a kérdés az utóbbi esetekben merülhet fel, bár nemcsak ez a kétcsoportos felosztás képzelhető el, mert itt is felmerülhetnek problémák, kezdve az adott zeneszerző nemzetiségi hovatartozásával. Beethovent például nem lenne könnyű elhelyezni, de ennél is nagyobb gondot okozna Chopin, Liszt, Mahler, vagy éppen Sztravinszikij „beskatulyázása”. De nem szeretnék ebben az irányban nagyon továbbmenni, lemezünk esetében azt mondhatjuk, hogy „orosz szerzők, orosz előadó”, és ez jobb híján végül is igaz.

Tehát arra a kérdésre, hogy jobban játssza-e Richter orosz szerzők műveit, mint más, hasonló formátumú, de nem orosz pianista, most nem fogunk választ kapni. Annyit azonban feltétlenül megállapíthatunk, hogy többet játssza azokat, és ennek akár egészen kézzelfogható, praktikus oka is lehet: a személyes kapcsolat (ami viszont egy elég erős érv az autentikusság mellett, és újra felvethetjük a kezdő kérdést…) Esetünkben a személyes kapcsolat többek közt azt is jelenti, hogy Prokofjev Richternek ajánlotta a felvételen hallható 6. szonátát.

S ha már a műsor szóba került, a dupla CD anyagát kitevő program nemcsak azért speciális, mert csak orosz szerzők művei szerepelnek benne, hanem azért is, mert ezúttal kimaradnak a „sláger”-szerzők, -darabok, ami viszont van, az a hallgató számára is komolyabb odafigyelést igényel. Egy kései Szkrjabin-opusz, egy Prokofjev-szonáta, a Tovatűnő látomások valamely rövidke darabja, vagy éppen Sosztakovics egyik prelúdium és fúgája nem az a fajta zene, amit az ember vacsora mellett, délutáni szunyóka előtt-alatt, esetleg autóvezetés közben szívesen hallgat, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy azért, mert nincs bennük „fütyülhető” melódia, mert akad. Ezek a zenék – legalább is Richternek ezen a vegyes, részben stúdió-, részben koncertfelvételekből álló lemezén – nem kikapcsolódásra hívnak, hanem bevonják hallgatójukat az alkotásba, gondolkodásra késztetik. Figyelembe véve azt a tényt, hogy e kompozíciók nem az általános komolyzenei repertoár részei, azt hiszem, Richter világos látásmódja, letisztultan egyszerű, maníroktól mentes, ugyanakkor a szenvedélyt és a virtuozitást sem nélkülöző előadói stílusa a legszerencsésebb párosítás e lemez hallgatásához.

Az első részben, Szkrjabin műveiben, szükség is van mindeme tulajdonságokra, mert az op.28-as Fantáziát leszámítva ezek már késői művek, ahol a szerző már kilépett a tonalitás kereteiből. Így a hallgató számára a művek színgazdagságának bemutatása mellett elsősorban a szerkezeti struktúrák világos ábrázolása nyújthat némi fogódzót.

Prokofjev zongoramuzsikája nálunk kevéssé ismert, koncertműsorokon gyakorlatilag nem találkozni vele. A lemezen hallható két zongoraszonátája mutat némi rokonságot szimfóniái neoklasszikus stílusával, formavilágával. Az op.12. No.6-os Legenda mellett a legnagyobb csemege a tíz „Tovatűnő látomás”. A ciklus címe igen találó: a rövidke, sokszor még az egy perc időtartamot sem elérő karakterdarabok egymással semmilyen összefüggésben nem állnak: sem formai, sem hangnemi, sem motivikai kapcsolat nem fedezhető fel köztük (így az előadó szabadon válogathat belőlük), s annyira rövidek, hogy a szerző nem is törekszik egy-egy jellegzetes motívum kibontására.
Említést érdemel még a Hamupipőke balett öt részlete, amely szerzői átiratban csendül fel.

Sosztakovics talán legnépszerűbb zongoraműve a 24 prelúdium, amelyet szűk két évtizeddel később a 24 prelúdium és fúga is követett. Természetesen ez utóbbi a bachi előképhez hasonlóan a dúr-moll hangrendszert járja körbe, csak más logika mentén rendeződve. A lemez zárásaként ezekből szerepel hat.

A két CD-t egyhuzamban meghallgatni komoly kitartást igényel, és csak ínyenceknek ajánlott – részletekben azonban bárkinek. Talán ránk is fér, hézagpótló mivolta miatt.