Nem vénnek való vidék (Bartók: Gyermekeknek / Kocsis)

BARTÓK: Gyermekeknek
Kocsi Zoltán – zongora
Hungaroton
HCD 32526

Mikor az 1930-as évek elején Weiner Leó érdeklődése látványosan a népzene felé fordul, nincs nehéz dolga, ha parasztdallamokat keres munkáihoz, elsősorban a Magyar parasztdalok című zongoradarab-sorozat egyes köteteihez. Csak besétál a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményébe, és kedvére csemegézhet Vikár, Bartók, Kodály, Lajtha és mások sok éve őrzött gyűjtéseiből. Többek között azokból a dallamokból is mazsolázva, amelyeket Bartók évtizedekkel korábban a Gyermekeknek első két füzetéhez használt, s melyet Apró darabok kezdő zongorázóknak alcímen tett közzé.

Weiner érdeklődése a népi melódiák iránt gyökeresen más belső indítékot takar, mint Bartóké, vagy épp Kodályé, hiszen ők a „falvakat járó” gyűjtőkként kerültek kapcsolatba nem csupán a parasztdallamokkal, de azok közlőivel, életkörnyezetükkel, szokásaikkal, saját hitvilágukkal – ők együtt keltek és feküdtek a szegénység szagával. Weinert, ellentétben Bartókkal, kizárólag a tiszta zenei tartalom érdekelte, olyan „eredeti motívumokat” kutatott, amit zongoraműveiben „klasszikussá” stilizálhatott. Bartók ezzel szemben nem a klasszicitás útjára kívánta terelni a stilizálást, de – még a legszimplább, vagy legbanálisabbnak ható letétekben is – a maguk habitusa, karaktere, rangja szerint kívánta visszaidézni a népzenei dallamok eredeti megszólalásának arculatát.

Ma már nem lehet kérdés, hogy a Gyermekeknek (úgy is, mint „Nyolcvanöt bagatell”...) teljes értékű és integráns része-e a bartóki zongorairodalomnak. Az azonban kérdés, hogy vitathatatlan zenepedagógiai érvénye mellett önálló művészi értéket hordozó zongoradarab-fűzérként is a kánonban tudja-e tartani a pár, szinte kizárólag magyar zongoraművészek által rögzített hangfelvétel. (Tudomásom szerint nem-magyar zongoristaként egyedül Michel Béroff próbálkozott meg a teljes sorozat rögzítésével).

S vajon csakugyan formálja-e a teljes Bartók-oeuvre-ről alkotott, szerencsére mind árnyaltabb és sokrétűbb külhoni képet a még gyakorlatlan zongoratanulóknak szánt népdalletétek két füzete? Tartok attól, hogy a Huszonhét egyneműkarhoz hasonlóan a Gyermekeknek is csak a hazai Bartók-recepcióhoz kapcsolódik igazán szervesen. Hangsúlyozom: túllépve a művek zenetanításban betöltött szerepén, pontosabban átlépve a szuverén műalkotások önnön magukért felelő értékvilágába, felvetve ugyanakkor a hiteles és hiánypótló hanglemezeknek a nemzeti komponistákról alkotott külhoni képek megrajzolásában betöltött szerepét. Ehhez hitem szerint nem csupán a bevett „teaching pieces” meghatározás látszik gyötrelmesen egyoldalúnak és semmitmondónak, de a körülményes „népdalgyűjtemény zongorára alkalmazott verziója” kitétel is elégtelennek tűnik.

Ahhoz, hogy e darabok megtalálhassák saját helyüket az életműről kialakított nyugati „képletekben”, elengedhetetlen a jeles zongoristák lemezfelvétele és azok hozzáférhetősége. A lajstrom persze impozánsnak tetszik, ha a Gyermekeknek-ből hanglemezfelvételt készítő zongoraművészek neveit sorolom: Lili Kraus, Anda Géza, Sándor György, Zempléni Kornél, Ránki Dezső, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő – és persze a már említett Béroff. Ám minthogy ezen lemezek elérhetősége sokszor erősen korlátozott, s a mindenkori hangversenyprogramokban sem igen találni a Gyermekeknek valamelyik füzetéből kölcsönzött darabokat, látható, hogy egy nem könnyen propagálható, a bartóki életmű összképébe nehezen integrálható műsorozattal állunk szemben. (Bartók maga is csak alkalmanként vett koncertműsorára a Gyermekeknek-ből válogatott számokat.)

Holott éppen egyszerűségükkel, keresetlenségükkel kellene hatniuk ezeknek a munkáknak, voltaképpen teljesen függetlenül a hallgató személyes kulturális beágyazottságától, zenei műveltségétől, avagy felkészültségétől. A népdalok bája, naivitása, tömörsége nem kér mást a befogadótól, csak nyitott fület és ép elmét. Kocsis pedig éppen ezen az úton jár, pontosan megmutatja, miben más a bartóki stilizálás a weineritől. Bartóknál a daraboknak nem pusztán karaktere van, hanem valamilyen karaktere, a dallam nem csupán ünnepélyes, hanem bizonyos formában ünnepélyes, nem egyszerűen játékos vagy táncos, de meghatározott játékra és táncra irányul.

Mert a hangok iránya pregnáns és elvéthetetlen, Kocsis számára e hangszeres újrafogalmazásnak nem a klasszicizáló igényű absztrahálás az útja, hanem a népi eredet áttételes érvényesítése; tökéletesen tisztában van azzal, Bartók tudatosan instruálta a kiadóját, hogy a dallamok alá nyomtassák oda a megfelelő dalszöveget is. Kocsis nem az éretlen gyermeki naivitást imitálja, hanem a póztalan, sallangtalan népi egyszerűséget ötvözi – széles dinamikával és tempókkal – a magyar és szlovák parasztdal őserejével.