Négy évszak Pinnockékkal

ANTONIO VIVALDI:
Le Quattro Stagioni
Concero per oboe e violino in si bemolle maggiore, RV 548
Concerto per 2 violini in sol maggiore, RV 516

Simon Standage, Elisabeth Wilcox - violine I/II
David Reichenberg - oboe
The English Concert
directed from the harpsichord by Trevor Pinnock

Universal / Deutsche Gramophon Archiv Production
474 616-2

Milyen hangosan fog ugatni a kutya? - teheti fel a kérdést, aki a Négy évszak általa eddig nem ismert felvételének meghallgatásához ül a hangfalak elé. És hogyan fog susogni a szellő, milyen erővel tör ki a vihar, mennyire tántorog a részeg?

Alapvető esztétikai kérdések merülnek fel, mielőtt megszólalna, megszólaltatásra kerülne a mű. Vajon a partitúrába írt verssorok mennyire határozzák meg zeneileg a megszólalás bizonyos aspektusait? Megítélhetjük-e az interpretációt a különféle megjelenített, zenén kívüli jelenségek primér megszólaltatása alapján? Lehet-e értékítéletünk szempontja egy különösen életszerűen csicsergő madár?

Meddig mehetett el Vivaldi korának elvei szerint, ha előadta ezeket a műveket, mit várt el azoktól, akik csak valahol messze tőle, kottából megismerve játszották a koncerteket? Volt-e az előadásuknak valamilyen közös nevezője? Hiszen maguk az effektek közös tulajdonból, az operai hangfestések nemzetközileg elterjedt (közhely)tárából származnak. Purcell Artur királyában a Hideg Szellemének áriája kíséretében hasonló módon próbálja elérni ugyanazt a fogvacogtató hatást.

Biztos, hogy itt valami többletre is szükség van, hiszen a szerző nem elégedett meg azzal, hogy csak a verssorok igazítsák el az előadót. A brácsaszólamhoz - amely a fent említett kutyát hívatott a művészi átlényegítés eszközeivel megjeleníteni - például beírta: \"itt végig nagyon hangosan és szaggatottan kell játszani\". És ez már pusztán zenei kérdés. Nem feltétlenül szükségszerű, hogy egy ilyen utasítás mögött kutya legyen elásva. De mi az, ami nagyon hangos és nagyon szaggatott?

Mint ahogy Karinthy írta, annak idején az Uránia ismeretterjesztő előadásai mindig azzal kezdődtek: már a régi görögök is... Valahogy így kerül elő Harnoncourt neve is a régi zene kapcsán. Mert természetesen ő volt az első (1977-ben), aki a hagyományos kamarazenekarok szinte tüntető ignoranciája után elsőként igyekezett Vivaldi partitúráját a maga teljességében megszólaltatni, a beírt program megkívánta hatásokat szinte földhöz szögező módon kijátszani. Az Il Giardino Armonico sajtótájékoztatóján ezt annak az együttesnek a lantosa is elismerte, amely vagy húsz évvel később még tovább próbálta rombolni a hagyományos elképzelések határait.

Tehát: leül az ember mindenféle elvárásokkal a Négy évszakot hallgatni egy régi zenei együttessel. A hegedűs a nagynevű Simon Standage, az együttes az általa és Trevor Pinnock elképzelései szerint vezetett, fénykorát élő (1982) The English Consort.

A kutya alig hangosabb, mint egyébként is lenne a brácsaszólam a Tavasz lassú tételében, így is inkább hangmérnöki segítséggel, és egyáltalán nem vakkant, inkább csak szomorúan maga elé vonyít. A kakukk kissé lassan kakukkol, és a tengelicétől is nagyobb vitalitást várnánk.
Viszont a pásztorok dögös zenére táncolnak, a viharok mennydörgésszerűen törnek ki, a részegek tántorognak, és bár az esőscseppek nem kopognak idegesítően az ablakon, a tűz melegének gyönyörű dallama mellett nem egyszerűen csak elmélázunk.

Vagyis hallunk egy nagyon jó hegedűst, aki csak itt-ott esik ki virtuóz szerepéből, egy összeszokott, együtt tartott zenekart, keményen fogott ritmusokat, megfelelő hangulati ellágyulásokat. Sok- sok mindent, amit egy régi zenei együttestől elvárunk, ha a Négy évszakot hallgatjuk vele. Mégis az az érzésem, a nagyon direkt hatások helyett a könnyebb hallgathatóságra törekednek, mintha azt mondanák, azért nem minden autentikus Vivaldi olyan brutális, lehet azért minket is hallgatni. És végül is nem érdemtelenül van felvételük immár két évtizede jelen a boltokban.

Ma már egy CD csak a Négy évszakkal nem túl vonzó portéka. Meg is toldották a programot a B-dúr oboa-hegedű versennyel és egy g-moll kéthegedűs koncerttel. Az oboás mű az érdekesebb, ennek gyakorlatilag ugyanaz az egyébként utánozhatatlanul gyönyörű, vivaldis lassú tétele, mint a g-moll (RV 107) fuvolás kamarakoncertnek. A mondás szerint Vivaldi ugyanazt a koncertet írta meg hatszázszor. A valóságban ennél továbbment: ugyanazt a tételt több művében is felhasználta. De ne feledjük, egy- egy művet alig-alig hallhatott valaki többször akkoriban, és talán nem bűn, ha egy ilyen egyedülien szép tételt, amelynek jelentőségével a szerző is tisztában volt, megpróbálta minél szélesebb körben ismertté tenni. Nekünk mindenestre bizonyság: van élet a Négy évszakon túl is.