Mindenütt jó, de a legjobb otthon! (Stravinsky-, Prokofjev-hegedűverseny / Perlman)

STRAVINSKY: Violin Concerto
PROKOFIEV: Violin Concerto No.2 in G minor, op.63

Itzhak Perlman – violin
Chicago Symphony Orchestra
Daniel Barenboim

Warner
Live recording
2564 69719-5

„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.”
(Arany János: Epilogus)

Az Epilogus egy kései, őszinte vallomás Arany Jánostól. Vörösmarty halála után a korszak irodalmi életének „hátsó irányítói” őt szemelték ki a nemzet költőjének posztjára. Hát szegény igyekezett, ahogy csak bírt, de igazából nem sok kedve volt e nemes közéleti szerep betöltéséhez. Valójában egyszerűen, derűsen, csöndesen, saját kis könyvtárának foglyaként szeretett volna élni, alkotni vidéki birtokán.

Bő 150 évvel ezelőtt Arany János még nem talált megoldást a hőn áhított nyugalom és a zajló közélet összeegyeztetésére. Perlman és Barenboim azonban a filozofikus világpolgárok magabiztosságával oldotta meg a helyzetet.
Ők akárhol járnak, viszik magukkal saját kis vidéki birtokukat.
Lehetnek az utcán, egy interjú kellős közepén, egy kurzus, vagy épp a világ valamely nagyszínpadának reflektorfényében, ők mindenütt házigazdaként jelennek meg, s teljes nyíltsággal vezetik be az érdeklődőket saját birodalmukba.

A vendéglátás „ürügye” ezúttal a múlt század első évtizedeinek orosz muzsikája.

Stravinsky, annak ellenére, hogy nem sok kapcsolata volt a vonós hangszerekkel, Hindemith és Samuel Duschkin hegedűművész bíztatására végül is a 30-as években mégiscsak nekirugaszkodott egy hegedűverseny megírásának. A szerző aggodalmai – melyek elsősorban a hangszerszerűtlenség területére vonatkoztak – nem igazolódtak be. Duschkin kezei között a D-dúr koncert megúszta a Csajkovszkij-hegedűverseny jól ismert kálváriáját, s az orosz művész mindenféle ellenvetés nélkül két év alatt szinte a világ valamennyi jelentős pódiumán sikerre vitte Stravinsky művét.

A versenymű pergő saroktételei közé két ariát iktatott a szerző. Az első maradéktalanul az ő világa, ám előadói szempontból sokkal izgalmasabb a második, amely merész visszanyúlás a zenetörténet egyik legnagyobb elődjéhez.
A harmadik tétel J. S. Bach zenéje előtt hajt fejet. A jellegzetesen stravinskyi világ egy-egy akkord, egy-egy díszítés, vagy két-két szólampár hangos összecsengése révén félelmetesen jó érzékkel ragadja meg a bachi lényeget. A tétel egysége mégis tökéletes marad, Stravinsky mesterien hidalta át a közte és Bach között feszülő 200 évnyi távlatot.

S ha most azt gondolnánk, hogy valamiféle előadói bravúr szükséges a kényes egység megjelenítéséhez, nagyot tévedünk. Persze bravúrnak tekinthetjük az egyszerűség maradéktalan érvényesülését is. Ha úgy tetszik, - mg - kollégám e lapokon megírt „üres edénye” (azaz Barenboim) ugyanis méltó párjára talált Perlmanban. Vehemencia, lendület, vagy áltudományos magyarázgatás helyett ők ketten „csak” elmondják a kottát.
S ez épp elégséges a tökéletes hangzáshoz.

Ugyanez történik a Prokofjev-koncertben is. A szerző 1910-es években született virtuóz hegedűversenyének megcsöndesült utódja ez a versenymű (mely Stravinskyéhoz hasonlóan szintén a harmincas években íródott).
A korábbi öncélú virtuozitás itt teljesen eltűnik, a líra, a „kevesebb sokszor több” elve érvényesül a zenében.
Tökéletes anyag az előadók számára.
Leülnek szépen a világ valamelyik „Halléjának” színpadán „saját külön bejáratú nagyszalontai birtokuk” kerti padjára, maguk köré telepítik a Chicagói Szimfonikus Zenekart, és néhány keresetlen mozdulattal előadják a szerzők gondolatait.
Csak semmi fölös izgalom, fölösleges girland, előadói manír.
Hisz itt is, most is, otthon vannak. Mert magukban hordják azt a „...kis független nyugalmat, / Melyben a dal megfoganhat...”.