Mi a titok? (Bach / Richter)

Richter – The Master
Volume 8

Sviatoslav Richter – piano

BACH:
English Suites No.3, 4, 6
French Suites No.2, 4, 6
Toccata in D minor, BWV 913
Toccata in G major, BWV 916
Fantasia in C minor, BWV 906

Universal / Decca
2 CD
475 8631

Úgy hozta a sors, hogy Richter számomra mindig is egy távoli, titokzatos rejtély volt és lesz. Nevét először 5-6 éves koromban hallottam, első zongoratanáromtól, olyan összefüggésben, hogy magamban valami ördögi szerzet képét alakítottam ki róla – ahogy Paganinit az ördög hegedűsének nevezik, Richter bennem ennek mintájára az ördög zongoristája lett. Később szüleim meséltek a nevezetes zeneakadémiai koncertről, ahol a kezdetben félház az est végére zsúfolásig megtelt.

A következő komolyabb élmény vele kapcsolatban már konzis koromban ért: Sólyom György mára legendás hírűvé nőtt zeneirodalom-óráin az ő tolmácsolásán keresztül ismerkedtünk meg a Wohltemperiertes Klavierral. Ez csak növelte bennem a misztikumot, mert az a Bach-tolmácsolás szöges ellentétben állt az ukrajnai születésű zongoristáról addig hallottakkal: az ördög sehol, ellenben csak úgy áradt belőle a nyugalom, az egyszerűség, a letisztultság, s nemhogy temperamentumosnak nem volt nevezhető, hanem kifejezetten száraz, az érzelmeket nem, csak az intellektust megmozgató interpretáció volt.

Néhány évre rá volt szerencsém először (és utoljára) élőben hallani, ez volt ama bizonyos Budapest Kongresszusi Központ-béli „sötét” koncert, ahol egy kis asztali lámpa fénye mellett játszott egy kosárra valót Grieg Lírikus darabjaiból, mely koncert szintén a „szelíd” vonalat erősítette a róla kialakult képben.

És csak tíz évvel később láttam olyan felvételt, amelyen előadási stílusa még évtizedek távlatából, filmkockákon keresztül is elemi erővel ragadja magával a nézőt – itt értettem meg, miről is beszéltek azok, akik először ilyennek ismerték meg.

Ettől a rejtély még nem szűnt meg, csak átalakult, már nem a személy képezte értetlenségem tárgyát, hanem az interpretációs stílusa, ezen belül is leginkább Bach-játéka. Nem romantikus felfogásban játssza, mint Schiff, nem követi a legújabb régizenei irányzatokat sem, és egyáltalán: nem csinál semmit.
Első hallásra.

Aztán, ahogy az ember egyre többet hallgatja, kiderül, hogy de, csinál, csak az nem feltűnő, mondhatni semmi különös. Például egyáltalán nem lehetne hozzá metronómot igazítani, noha a benyomásunk az. Kiderül, hogy tele van apró és kevésbé apró dinamikai árnyalásokkal, amelyek fülünk számára annyira természetesek, hogy nem vesszük észre rögtön. Hogy az inkább nagyobb formákat megmutatni akaró szándék ellenére minden kis részlet kidolgozása, a szólamok hierarchiája teljesen plasztikus. Hogy a vonalvezetése erőteljesebb mint artikulációja, mégis minden ritmusa lüktet, pezseg.

És ennek az egyszerűségnek, természetességnek, látszólagos szelídségnek van hatása, méghozzá ugyanolyan elemi erejű, amely fiatalkori felvételeiből árad, és amely első hallásra már nincs jelen időskori lemezein. Pedig ott van, csak figyelni kell rá, s ha meghallja, az ember szinte megfiatalodik egy-egy lemez meghallgatása után.