Másfél - Leila Josefowicz lemeze

Leila Josefowicz - hegedű
John Novacek - zongora
BEETHOVEN, RAVEL, SALONEN, GREY, MESSIAEN, BRAHMS
Warner 2564 61948-2

Tulajdonképpen tiszteletet érdemlő, bátor vállalkozás Leila Josefowicz új (dupla) albuma. A kanadai-amerikai hegedűművész ugyanis olyan műsort választott, mely (legalábbis részben) túlmutat a klasszikus - és unalomig szajkózott, éppen ezért jól ismert és nagy sikerű - hegedűsrepertoáron. Két kortárs és két, a huszadik század zenéjét jelentősen befolyásoló szerző egy-egy műve mellett mintegy mellékesen kapott csupán helyet Beethoven No.10-es G-dúr szonátája és Brahms c-moll scherzója.

A dolog pikantériája, hogy számomra éppen ez utóbbi két klasszikus lóg ki kissé a sorból. Nem csupán stilárisan - úgy rettenetesen -, de az előadás intenzitását, hőfokát tekintve is.
Messiaen Téma és variációk című, igen fiatalkori, 1932-es datálású művét hallgatva rá kell döbbennem, hogy milyen kevéssé is ismerjük mi ezt a szerzőt, akit a franciák épp\' olyan szinten becsülnek, mint mi mondjuk Bartókot vagy Kodályt. Pedig érdemes lenne többet foglalkoznunk vele, mert nagyon is más irányultságú, másként gondolkodó szerző, mint akikkel rendszeresen van szerencsénk találkozni a hangversenytermekben.

Ravel G-dúr hegedű-zongoraszonátája elnyűhetetlen darab. Szerencsére elég technikai nehézséget tartogat ahhoz, nehogy úton-útfélen megszólalhasson, s frissessége megkopjon. Josefowicz kisasszony és állandó partnere, John Novacek invenciózus előadásában mind az első tétel líraisága (kár, hogy a hosszú záró hang kilukad), mind a harmadik tétel virtuozitása teret kapott. A kettő között pedig maga a Blues apoteózisa hallható. Lényegét tekintve, tökéletes előadásban. Blues-os glisszandók, kicsit alacsony tercek, kiszámítottan kiszámíthatatlan ritmika.

Az amerikai Mark Grey San Andreas Szvitje és a finn Esa-Pekka Salonen Lachen verlernt című opusa szólóhegedűre íródott. Míg az előbbi emlékek, reflexiók zenei megvalósítása három tételben, addig az utóbbi egy egyre gyorsuló chaconne. Mindkét mű a hagyományok és a modern hangzások meglehetősen magas szinten kivitelezett ötvözete. Az előadás is ennek megfelelő.

Hogy miként került a Beethoven- és a Brahms-mű a második lemez végére, nem tudom. Előadásuk arról győzött meg, hogy Josefowicz jó hegedűs. Jó, de nem zseniális. És akkor, amikor olyan mértékű a túltermelés, hogy egy-egy világverseny győztese is legfeljebb csak koncertmester lehet egy jobb zenekarban, elég sok hasonló kaliberű művész szaladgál a lemezstúdiók és a hangversenydobogók környékén.