Március idusán (Bartók-zongoradarabok / Kocsis)

BARTÓK:
Négy zongoradarab (1903, BB 27)
Gyászinduló a Kossuth – szimfonikus költeményből (1903 BB 31)
Rapszódia, Op.1 (1904, BB 36a, Sz 26)
Petits morceaux, (1905, BB 38, Sz 29)
Három csíkmegyei népdal (1907, BB 45b, Sz 35a)
Két elégia, Op.8b (1908-09, BB 49, Sz 41)

Kocsis Zoltán – zongora

Hungaroton
Bartók Új Sorozat (24) – Zongoraművek (1)
HCD 32524

Balázs Miklós kollégámmal ellentétben nekem szerencsém volt március 15-ével. Vidékre kellett utaznom, így nem fenyegetett a veszély, hogy utamat a korszellem keresztezné hős kukadöntögető, bölcs politikus, vagy az őket támogatók/ellenzők lelkes hada képében, s mivel saját járművel mentem, abban is biztos lehettem, hogy időben elérem úti célomat. Viszont azzal a kellemes gonddal szembesültem, hogy a hosszú, kétszer háromórás autóútra kellett valami hallgatnivalót találnom, s e célra tökéletesnek tűnt eme írás tárgyát képező lemez, mely egy ideje nálam lapult, de valahogy nem vitt rá a jólélek, hogy belehallgassak. A műsora még rímelt is valamelyest e nemzeti ünnepünk 160.évfordulójára.

Tulajdonképpen utólag haragszom is rá, mármint a jólélekre. Ugyan – a régi vicc poénjával élve – Bartókot valóban nem ezen műveiért szeretjük, de Kocsist annál inkább szerethetjük azért, amit kihozott belőlük, kifejezetten kellemessé varázsolva az amúgy csapnivaló minőségű (régi) 6-os úton való utazást.

Megjegyzendő: valószínűleg lesz egy utam a kottaboltba is, mert az első mű rendkívül kíváncsivá tett. Ugyanis bevallom (és ha ez szégyen, vállalom), sem a Két zongoradarabot (Petits morceaux), sem a Négy zongoradarabot, nemhogy korábban még nem hallottam, de létezésükről sem tudtam. A CD-n található többi kompozíció már közel sem szolgált az újdonság erejével, noha nem annyira köztudott, hogy az Op.1 Rapszódiának létezik szólóletétje is, és hogy a Kossuth – szimfonikus költemény Gyászindulójából is készített zongoraverziót a szerző.

Talán mert nem olvastam el előre a fülszöveget, hogy ne befolyásoljon semmi a zeneélvezetben pro és kontra; vagy talán azért is, mert az ember nem akar feltétlen a másnapi baleseti hírek élére kerülni, és az útra koncentrál elsősorban, de első hallásra nem tűnt fel, hogy a lemezen felcsendülő első darab balkézre íródott. Otthon – immáron ennek az információnak a birtokában – a CD-t újrahallgatva azért már kilógott a lóláb, de elsőre nem. Kitűnő bizonyíték arra, hogy Bartók már fiatal éveiben is zseniális komponista volt, csak akkor még nem talált rá későbbi (az igazi) nyelvezetére. Ez a vezetés közbeni lemezhallgatás még egy dologra bizonyult jónak. Ha az ember félig-meddig odafigyelve hallgatja csak e műveket – legalábbis a hangfelvételek közül az első három kompozíciót – azon veszi észre magát, hogy nem is tudja, melyiknél tartunk igazán, mert a stílus abszolút egységes, ráadásul az egyes darabok hangneme sincs túl távol egymástól. A fülbeötlő hasonlóság okán itt remekül megértheti a hallgató azt is, miért mondják Bartók korai műveit Liszt kései opuszai folytatásának.

E gondolatot csak azért tartottam fontosnak kiemelni, mert pontosan ebben nagyszerű Kocsis interpretációja, ahogy érzi azt a kicsiny, de létező stiláris különbséget, ami elválasztja Bartók Rapszódiáját Lisztétől, ami ezt a kicsit wagneres, kicsit brahmsos, és nem kicsit liszti zenét mégis igazán bartókivá teszi.

A technikai megvalósítás méltatása felesleges, hiszen Kocsissal szemben fel sem merül kétely, annyira kontroll alatt van minden megszólaló hang, a billentéskultúrájáról is csak a legfelső fokon lehet beszélni. Mi több, a Kocsisra általában jellemző gyorsabb tempók kedvelése itt egyáltalán nem tetten érhető, egy pillanatig nem éreztem, hogy jobban esne egy kimértebb tempójú előadás.

Ugyan Mozart szonátáit valószínűleg nem vele hallgatnám naphosszat, de ha az ember jó Bartókot akar hallgatni, ne keressen mást!