Már értem (Great Hungarian Violinists)

Great Hungarian Violinists
Pannon Classic

Pár éve egy zongoratekercseket tartalmazó CD kapcsán arról elmélkedtem, hogy egyrészt milyen jó lenne a legendás előadókat élőben is hallani, másrészt, hogy egy ilyen lehetőség mennyi csalódás melegágya is lehet. Hiszen a legenda éppen attól válik azzá, hogy bizonyíthatatlan, ellenőrizhetetlen, megfoghatatlan. Egyetlen tanúja maga a hit. És ez többnyire elég is. Ki akar szembesülni azzal, hogy a legendák királya meztelen, vagy hogy az évtizedekig rajongva imádott szempár kissé bizony bandzsít?

Egyrészt tehát adva van az emlékezet által megszépített múlt, másrészt a \"mázsás kő\", vagyis maga a valóság. Gondolná az egyszeri szkeptikus hallgató, akivel már annyi vacakot megetettek, megvetettek, hogy lassan a saját fülének sem hisz.

11 egykori világsztár magyar hegedűs eddig hozzáférhetetlen felvételeit adta közre Kiadatlan Kincsek sorozatában a Pannon Classis. A legfiatalabb (tekercs) is 63 éves, míg a szeniorok versenyét minden szempontból Joachim József 1903-ban rögzített Brahms 2. Magyar tánca nyeri meg.

És akkor nézzük a \"valóságot\"! A sort tehát Brahms hegedűvirtuóz barátja, a Köpcsényben született Joachim kezdi, egy korát meghazudtoló felvétellel. Kicsit ugyan torz a hang (bár nem recseg!), és a kíséret is erősen háttérbe szorult, az mindenesetre kiderül belőle, hogy Joachim nem véletlenül lett az, aki. Korának egyik legnagyobbja. Folytassuk a sort a Hubay-növendékek sorával. Itt van rögtön Bartók kamarapartnere, az I. Rapszódia és a Kontrasztok hegedűszólamának fölényes birtokosa, Szigeti József is egy Beethoven- és egy Händel-felvétellel a tízes évek legelejéről.

Tovább hallgatva a CD-t, azt is értem, miért szeretett bele Bartók Geyer Stefi hegedűjátékába. Dvorák 2. Szláv táncának egyszerre légies és érzelemdús, könnyed és bravúros előadása több mint meggyőző. Mint ahogy azt is érteni vélem, hogy miért hevert Arányi Jelly lábainál a századelő minden nagyobb zeneszerzője, Bartóktól Ravelig.

De a legnagyobb felfedezés számomra mégiscsak az iskolateremtő Hubay játéka, különösen saját Intermezzójának előadásával. Utánozhatatlan. A hangszín, a technika, a formálás. De majdnem ennyire meggyőző Flesch Károly, vagy Vecsey Ferenc játéka is.

A díszes társaság talán legkevésbé ismert alakja Géczy Barnabás, aki előbb a Magyar Királyi Operaház koncertmestere, később norvég jazzszaxofonos lett, hogy Barnabás von Géczy néven \"Az ötórai teák Paganinije\" címet nyerje el. Virtuozitása, hangszeres tudása ezen a kissé tónustalan felvételen is jól hallatszik.

Hubay és Flesch tanítványa volt a két éve elhunyt Varga Tibor is. Mestere látványos és igen technikás Sephirjét, és a nem kevésbé macerás Vivace-tételt játssza Dohnányi Ruralia Hungaricájából. Alig-alig hozzáférhetőek Albert Ferenc felvételei is. A Zathureczky-növendék, aki 18 éves korára már több mint kétszáz koncertet adott, alig készített hangfelvételt. Most háromszor is hallhatjuk egy-egy Kreisler-, Schubert- és Vecsey előadási darabban. A magyarok sorát Garay György játéka zárja brilliánsan.

Ma már alig lehet eladni lemezt bonus-track nélkül, így egy tiszteletbeli magyar, az afro-amerikai jazzhegedűs, Eddie South két Hubay-feldolgozása zárja a lemezt.

Szóval most már értem. Értem, hogy miről beszélünk, amikor a legendás magyar hegedűsiskolát emlegetjük. Értem, hogy miért éppen Brahms és Bartók, Joachim, Szigeti, Geyer vagy Hubay. Nem állítom, hogy a 71 percnyi muzsika (néhány kivételtől eltekintve) a legnemesebb zene, amit valaha is erre a négy húrra írtak, de ne legyünk elégedetlenek. Az úgynevezett előadási darabok között vannak ennél értéktelenebb művek is. S többnyire sokkal rosszabbul játsszák őket.

A remek kiadványba sajnos egy csúnya nyomdahiba is belekerült Garay halálozási dátumánál, de ez még nem volna komolyabb baj. Viszont örültem volna, ha a booklet kicsit bővebb információval látna el bennünket a zongorista partnerek kilétéről, a felvételek körülményeiről.