Lírikusok figyelmébe (Beethoven-szonáták / Perahia)

BEETHOVEN:
Sonata No.12 Op.26 in A flat major
Sonata No.9 Op.14/1 in E major
Sonata No.10 Op.14/2 in G major
Sonata No.15 Op.28 in D major, „Pastoral”

Murray Perahia – piano

Sony
88697326462

Ludwig van Beethoven a zenetörténet egyik legérdekesebb alakja. Nem elsősorban a halhatatlan kedves máig titokba burkolózó alakjára, vagy tragikus betegségének kiderítetlen okára gondolok, sokkal inkább arra a hatalmas távolságra, ami korai és kései alkotásai között feszül.
A dolog rendkívül leegyszerűsített verziója, hogy Beethoven átmenet a klasszikából a romantikába. Ez a nyílegyenes haladási irány azonban még akkor is kiegészítésre szorul, ha csupán a zongoraszonátákat vesszük szemügyre.

Korai alkotói korszakának billentyűs darabjai (melybe a jelen felvételen rögzített négy szonátán kívül még olyan gyöngyszemek is beletartoznak, mint pl. a Mondschein szonáta) első látásra valóban meglehetősen közel állnak a mozarti klasszikához. A kései szonáták azonban már első hallásra is erős kétségeket ébresztenek a hallgatóban. Vajon ez volna a romantika előszobája? Vagy ez a különös hangzás „csupán” a klasszika egyik zsákutcának bizonyuló ragyogó végkifejlete?

Annyi bizonyos, hogy Beethoven kilóg a sorból. Nincs ezzel egyedül, rajta kívül is szép számmal akadnak a zenetörténetben, akik életük végére tökéletesen kiaknázták, vagy teljességgel széttörték saját alkotói terüket.
A kérdés csak az: sikerül-e az előadónak a korai darabok esetében „megfeledkeznie” az életmű kései szakaszát jellemző hangvételtől.

Nos, Murray Perahiának ez semmiféle problémát nem okozott. Kezei között ez a négy szonáta nemcsak a szélsőségektől, de mindenféle kitüremkedéstől, élesebb váltástól is mentes.
Felvételén mind a négy szonátában a legato játékforma az uralkodó. Mindig azt a szólamot emeli ki, amelyikben egy lírai dallam, szépen lefesthető ív jelenik meg. Ennél fogva legtöbb helyen háttérbe szorulnak Beethoven már ekkor is szép számban jelen lévő ritmikai játékai.

A G-dúr szonáta Scherzójának témája – ha egyáltalán lehet így nevezni ezt az eltolt súlyozású, ritmizált skálamenetet – a megtorpanásokkal szabdalt küzdelmes előrejutás helyett egyetlen sima ívként tör a csúcs felé. A Pastoral szonáta második tételében pedig az alsó szólamban kiírt „sempre staccato” ellenére a jobb kéz legatóját segítő jobb pedál szinte mindenütt megsemmisíti a rövid hangokból álló, pulzáló hangzást. Azt hiszem, ugyanez okból válik az Asz-dúr szonáta „marcia funebre” tétele a klasszika rémisztő túlvilági látomása helyett a romantika csábító, örök megnyugvást nyújtó békés szigetévé. Merthogy nincsenek éles, szaggató nyújtott ritmusok, sem pedig velőtrázó tremolók, csak tompán vonuló akkordok, melyeket néha megszakít egy-egy mélyről jövő rezgés.

Nemcsak az alapvető mozgásformák terén uralkodik a vízszintes, mindent lekerekítő előadásmód. A dinamika is kerüli a szélsőségeket. A forte és a piano közti kis távolság mellett ebbe a körbe tartozik a „zajtalan” zongorázás is. Legyen szó akármilyen kirívó, reccsenő akkordról – melyekre általában a mester is kiírt egy-egy sforzatót –, váratlan ritmikai fordulatról, a hangzás mindig a „szép” fogalmán belül marad, gondosan kerülve a bántó hanghatásokat.

Talán az eddigiekből is kitűnik, hogy számomra üdvözítőbb lett volna, ha Perahia inkább a klasszikus vonásokat erősíti előadása során, nem pedig a romantikus jegyeket. Az a bölcs rálátás azonban, mellyel megközelíti, s a maguk teljességében megjeleníti Beethoven szonátáit, felülírja e külsődleges elemek jelentőségét. S feledtetve minden eddigi elképzelésünket a felvétel hallgatásakor csak azt érezzük: Perahia olyan tökéletesen töltötte ki ezt az 1 óra 10 perc 41 másodpercet, ahogy csak lehetséges.