Korunk hőse (Repin Beethoven-lemeze)

BEETHOVEN:
Concerto for Violin and Orchestra in D major, op.61
Sonata for Piano and Violin no.9 in A major, op.47 \"Kreutzer\"

Vadim Repin – violin
Martha Argerich – piano
Wiener Philharmoniker
Riccardo Muti

Universal / Deutsche Grammophon
2 CD
477 6596

Akár tetszik akár nem, Beethoven hegedűversenye márpedig kultuszmű. Nem is lehet más, hiszen nehezen volna tagadható, a D-dúr koncerttel új időszámítás kezdődött a műfaj nem is olyan terjedelmes történetében. A formás Bachok, a kekec Vivaldik és Locatellik, a pipiskedő Tartinik akkorra csaknem végleg a múlt enyésző ködébe vesztek, a derék Vaňhal-koncertek vagy a Haydn fiúk zsengéi is hasonló sorsra kárhoztak – talán csak a Mozart-remekek tartják magukat szilárdan a gáton. Ludwig van Beethoven olyan magasra tette a lécet a maga Op.61-es számon bejegyzett munkájával, amit sokak szerint azóta sem sikerült megugrani. Pedig akadt jelentkező bőven, immár az ún. szimfonikus hegedűverseny bevett műfaját művelve.

Itt van a bölcs tekintetű Brahms mester mindjárt, talán ő került a XIX. században a legközelebb a beethoveni műeszményhez, vagy a huncut Csajkovszkij, kicsit megfuttatva a klasszikus formát az orosz nagyromantika tágas serpenyőjében. A többi, Mendelssohn, Dvořák, Sibelius, hát igen, ez már egy másik történet, a sor végén Spohrral, Schumann-nal, Bruchhal. No meg a leáldozóban lévő olasz hagyomány vitézei: Viotti, Paganini. A lidérces XX. század is csak úgy tudott szabadulni a beethoveni alapformától, hogy látványosan szembefordult vele: Berg, Stravinsky, Prokofjev, Weill, Bartók. Míg végül rákérdezhetett ismét. A kérdezők: Benjamin Britten, Dmitrij Sosztakovics, Hans Werner Henze. Persze a teljesség igénye nélkül. Akik számot akartak vetni a műfajjal, azoknak mindenekelőtt Beethovennel kellett (le)számolniuk.

A Beethoven-hegedűkoncert eszerint megkerülhetetlen. Megkerülhetetlen a zenetörténet fordulópontjait firtatók számára, és persze a repertoárjukat építő, ambícióikat villogtató hegedűművészek számára is. Aki számít, műsorán tartja a darabot, s persze lemezre is veszi saját interpretációját, amint lehetősége nyílik erre; magyarán, egyetlen komoly szólóhegedűs sem kerülheti el ezt a művet.

Ahogyan nem kerülhette el Vagyim Repin sem ezt a kötelezően meghódítandó hegyormot. Kivált, hogy Repint a ma élő legkeresettebb hegedűművészek között kell számon tartanunk. A kísérőfüzetben olvasható esszé szerint maga a művész nyilatkozott úgy, elérkezettnek találja az időt, hogy lemezre játssza saját olvasatát a D-dúr hegedűversenyből. Ahogyan fogalmaz: akkor is rögzíteni akarná a művet a jelen pillanatban, ha ezt évekkel korábban netán már megtette volna. Komoly tehát az elhatározás, s ennek megfelelően gondos a partnerválasztás is. Riccardo Muti irányítja a kíséretet a Bécsi Filharmonikusok élén. A szólista szerint Muti ideális partner, az e sorokat jegyző recenzens szerint nem az.

Az olasz dirigens a klasszicista repertoárban való illetékességéről korábban is tápláltam hangos kétségeket, s ez a meggyőződésem a Deutsche Grammophon új lemezének meghallgatása után sem módosult érdemben. Ami a verista operákban tetszetős és látványos, az Beethovenben (hovatovább Mozartban) nem okvetlenül az. Muti feszes stílusa itt főleg a középső tételben vállalható nehezen, a – Menuhin szavaival – gyónás jellegű Larghetto még a lemezen hallható, számomra már-már zavaróan lassú tempóban végigvitt előadásban sem nyílik ki teljesen, kissé szögletes, darabos marad – az éneklő, vagy éppen táncos hangvételű szélső tételeknél már jobbak a benyomásaim.

A két évvel korábbi, Maxim Vengerov által fémjelezett lemezhez képest ezen a CD-n mind a középső, mind a zárótétel kényelmesebb, ráérősebb tempóban szólal meg, a nyitótétel valamivel pergőbb, mint az EMI lemezén – lassabb már aligha lehetne –, jóllehet, még így is messze vagyunk a partitúrákban olvasható negyvenkét perces időtartamtól, és ez mindkét előadásra igaz. (Vengerovnál a kíséretet a Msztyiszlav Rosztropovics vezette Londoni Szimfonikusok látják el). Korántsem esetleges, vagy véletlen persze ennek a két felvételnek az összevetése, hiszen Repinben és Vengerovban igen sok a közös vonás. Lényegében egyidősek, tanáraik is részben közösek, s mindketten a zegernyés Szibériában (Novoszibirszk) látták meg a sarki fényt. Vengerov produkciójához mérve Repin jelen előadása kevésbé csiszolt és zománcozott hegedűhanggal szolgál, ám legalább annyira karakterkereső dallamformálással építkezik.

Alapvonalaiban Repin most megjelent felvétele egy vitathatatlanul felkészült, és önmagával szemben hallhatóan igen igényes szólistát mutat: hangadása intakt és pontos, műértelmezése, hangsúlyozása összeszedett, ritardandói intelligensek, rubatói nem kimondottan szélesek, inkább mértéktartóak, bár dinamikáján talán volna még mit finomítani. Játéka ennek mentén feltétlenül korszerű, sosem kapkodó vagy forszírozott, kiszámíthatóbb ugyan, s egyéniségéből természetszerűleg kevesebbet mutat, mint az orosz hegedűiskola korábbi nagyjai, Kogan vagy Ojsztrah, de, tudjuk jól, ma ez a nemzetközi divat.

A versenyműben tapasztaltakat szinte szóról szóra megismételhetném a Martha Argerich társaságában felvett Kreutzer-szonáta hallgattán. Argerich kísérete makulátlan: erős, lendületes, markáns zongorázás az övé, összhangja, kommunikációja a partnerével magától értetődően példás. A hegedűművészt figyelve pedig itt is érett, gondosan felépített szólamvezetéssel találkozhatunk.

Vagyim Repin igazi „korszerű” hegedűs: őriz valamit a nagy orosz iskola hagyományából, ugyanakkor hangja nagyon is modern és evilági marad, folttalan-tiszta intonációval, levegős formálással, tévedhetetlen arányérzékkel, a legkomolyabb művészekhez méltó gesztuskészlettel.