Kortárs magyar oboaversenyek / Lencsés Lajos

Kortárs magyar oboaversenyek
HIDAS FRIGYES: Versenymű oboára és zenekarra (1953)
BALASSA SÁNDOR: Versenymű oboára, kürtre és zenekarra (2002)
SOPRONI JÓZSEF: Oboaverseny (2001)

Lencsés Lajos – oboa
Wolfgang Wipfler – kürt (2)
SWR Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekara / Alan Gilbert (1, 2)
Budapesti Vonósok / Drahos Béla (3)

Hungaroton
HCD 32536

Mint oly sok más hangszernek, amelynek a romantika idején végképp csak zenekari színezőeszköz-szerep jutott, az oboának is a huszadik század adta meg újra a lehetőséget, hogy a barokk után újra nagy volumenű szólófeladatokhoz jusson. Így nem csoda, hogy erre a lemezre három olyan versenymű is kerülhetett, amely a szó klasszikus értelmében vett alkotás e műfajban, vonós-, illetve szimfonikus zenekarral. És hangvételükben sem távolodnak olyan messzire a klasszikus mintáktól, hogy ne szolgálhatnának bárkinek olyan kellemes hallgatnivalóként, amelyet nem mint valami modern „rémséget” kell megemészteni.

Különösen igaz ez Hidas Frigyes diplomamunkájára. Már a keletkezés évszáma is jelzi, ez az a kor, amikor azzal szerezhetett jó pontokat valaki zeneszerzőként, ha könnyen érthető, derűs, optimizmust sugalló művekkel jelentkezett, bár Hidasra ez később is jellemző maradt. (Idézzük csak fel emlékezetünkben a Szomszédok című tévésorozat főcímzenéjéül szolgáló kis zongoraconcertót!) Viszont, tényleg, talán egy kicsit kötelezően jókedvűnek tűnő első tételt hallunk, de tagadhatatlan a mögötte felsejlő zeneszerzői tudás. A gyönyörű lassú tétel dallama Rodrigo Aranjuezi concertójának dallamát idézi, mindazonáltal egyéni, amannál jóval összetettebb zenei világú alkotás. Tényleg érdemes hallgatnivaló.

A Stuttgartiak, mondani sem kell, kiválóan kísérik szólóoboásukat, aki természetes zeneiséggel, könnyedséggel, eleganciával szólatja meg a hangszerére írt szólamot. Baj csak a vibrátóval van, helyesebben azzal az ugyan kontrollált, de mégis túlzó használatával, amely a lassú tételt néhol szinte értelmezhetetlenné teszi, olyan intenzíven szól bele az oboa által rajzolt dallamív vezetésébe. Az ilyesfajta vibrátóhasználat – minden norringtoni elmélet nélkül is – túlzónak, mára meghaladottnak tűnik.

Balassa Sándor kettősversenye teljesen más, elgondolkodtatóbb, de semmiképpen sem valamiféle komor hangon szólal meg. Itt sem a huszadik század rettenetei visszhangoznak a zenében. Viszont nyomon követhető a másik, a magyar művekre mindenképpen kirótt feladat: a népi hangvétel beépítése. Ez azonban nem zavaróan „csak azért is kell ide ilyen” felfogásban szólal meg, hanem természetesen illeszkedik a mű amúgy sem túlbonyolított zenei világába. Jól felépített, érthető zene ez, letisztult, érett zeneszerzői világ sejlik fel belőle. Wolfgang Wipfler, a Stuttgartiak szólókürtöse méltó partnere Lencsésnek, szintén egy olyan új művet hallunk, amely mindenképpen érdemes figyelmünkre.

Soproni József azt a másik oldalt is megmutatja, ami nélkül szintén nincs mai magyar zene: a bartóki hatást. Rögtön a Divertimentót idézi művének kezdete, de természetesen csak rövid utalásként, nincs szó arról, hogy ő is, mint a nagy előd, hatalmas súlyokat aggatna ránk, amikor műveit hallgatjuk. Emellett olyan koncentráltnak sem tűnik a zenéje, mint akár Balassáé, de éppen megfelelően egészíti ki a két, tulajdonképpen különböző korszakból származó, a kísérletező avantgárdról még mit sem tudható, illetve az azt tudomásul nem vevő művet. Némiképp tehát szertelenebb, itt-ott a klasszikus mintáktól jobban eltávolodik, de szilárd anyaföldnek tekinti azokat, és természetesen a végén ott a kötelezően felszabadult, könnyed zárótétel. Itt már a Budapesti Vonósok kísérnek, egy kicsit más a hangzás, de az előadás minősége illeszkedik a másik kettő versenyműéhez.

Tanulságos lemez. Nem ezek a művek borítják fel a világegyetemet, azonban az is kár, hogy nem lesznek annyira népszerűek, mint amennyire megpróbálnak közérthetőek lenni, pedig valódi zenei élményekkel ajándékozzák meg a hallgatót.