Kényelmes romantika (Rahmanyinov / Nebolsin)

RACHMANINOV: Preludes for Piano (Complete)
5 Morceaux de fantasie, Op. 3: No. 2. Prelude in C sharp minor
10 Preludes, Op. 23
13 Preludes, Op. 32

Eldar Nebolsin – piano

Naxos
8.570327

Talán lesznek, akik nevetségesnek találják, esetleg rosszalló fejcsóválással „jutalmazzák” most következő kijelentésemet, mégis vállalom: nálam Rahmanyinov egy láthatatlan, titkos szállal kötődik az impresszionizmushoz.

Amíg csak a kottát nézegettem, nekem sem jutott volna eszembe az orosz századforduló meglehetősen konzervatív zeneszerzőjét a XX. elejének úttörő jellegű francia muzsikájához kötni. Azonban Rahmanyinov rendkívül érzéki, finom rebbenésekkel teli, mindenféle fölösleges monumentalitást nélkülöző zenéjét hallgatva sokkal inkább Monet ecsetkezelése jut eszembe, mint Repin korai képei.
Semmi tömbszerűség, ellenkezőleg: csupa érzéki, önálló életet élő, változatos szólam teszi áttetszővé, könnyen érthetővé a meglehetősen sűrű hangzást.

Játék ez a javából! Minden pillanatban újat nyújtó, lenyűgözően izgalmas és megkapóan igaz.
Az orosz zeneszerző ugyanis nemcsak a romantika már-már letűnni látszó hangzásvilágát volt képes remek fantáziával új életre kelteni, de elképesztően változatos billentéstechnikájával az előadóművészet terén is különlegeset alkotott.
Rahmanyinov sokat játszik a hangok mélységével. Vannak egészen „lent ülő” hangok, és vannak, amelyek éppen csak kimozdulnak a nyugalmi állapotból. Természetesen a hangerő egy külön téma, nem függ össze a billentés mélységével.

Létezik egy másik elóadói eszköze is, amely sokban hozzájárul az impresszionista hatás megszületéséhez.
A hangok vastagsága, csengésének íve is rendkívüli változatosságot mutat. Vannak a harangkonduláshoz egészen közeli kövérségű hangjai, és vannak, amelyek vékony kis vonalként húzódnak egymás mellett. És persze ezt a lenyűgöző billentéstechnikát hasonlóan intelligens pedálhasználat teszi még érdekesebbé.
Nem csoda, hogy ha egyszer hallottuk zenéjét, akkor nem tudunk szabadulni hatása alól, s a kottakép is rögtön megtelik az interpretáció színeivel.

Valószínűleg éppen ezért tűnt első hallásra teljesen érdektelennek Eldar Nebolsin előadása. Vaskos akkordok, amelyeknek szinte mindig az alja és a teteje szól jobban, nehézkes, kellő mennyiségű gyakorlással könnyen elsajátítható, túlontúl magabiztos mozdulatok. Rachmaninov prelűdjeinek titokzatos, szédítő mélysége egy egyszerű, nem túl veszélyes és nem is túl mély árokká vált Nebolsin konvencionális előadásában.
Mégis, ahogy egyre többször hallgattam meg ennek a fiatal zongoraművésznek a lemezét, kezdtem megbarátkozni elképzelésével.

Valamelyest növekvő szimpátiám alapja maga a zongorahang volt. A taskenti születésű művész érezhetően az orosz iskolán nőtt fel. Gyönyörű tónus, gömbölyű, meleg hangszín jellemzi zongorajátékát. Az ember szinte látja maga előtt, ahogy pókszerű mozdulatokkal simul össze a hangszerrel, ahogy a legtávolabbi ugrásokat is töléletes legato-érzettel valósítja meg.
Mindenre van idő nála.
Ezzel a széles ívű nyugalommal a legfontosabbat mégiscsak eléri: a rendkívül tömör zenei szövet fellazul, áttekinthetővé válik a hallgató számára.

Az 1974-es születésű Nebolsin igazi célkitűzése (hogy egy hamisítatlan kortárs értelmezéssel álljon a közönség elé) azonban csorbát szenved. Annyiban igaza van, hogy ma már nem divat az érzékiségben tobzódni. De napjainkban nem az érzelmek elvesztéséről van szó, hanem annak az ésszel alkotott, nagyon szép egységéről. Túlzott nagyvonalúsága, kényelmes, mindig nyugodt megoldásai inkább az érzelmek kirekesztéséről tanúskodnak, nem pedig az értelem megjelenéséről.
Szépen játszik. De – tiszteletben tartva azt a rengeteg munkát, ami hallhatóan meghúzódik az előadás mögött, csak csöndesen súgom – meglehetősen unalmasan.

Azt talán ne rójuk fel neki, hogy játékának változatossága messze áll Rahmanyinovétól. Sajnos azonban úgy tűnik: előadása a mai fiatal zongoraművész generációéhoz képest is meglehetősen szegényes.
Hogy csak a nemrégiben nálunk hallható művészek közül válogassunk: Dejan Lazic, vagy Jasminka Stanzul fantáziája messze túlszárnyalja Nebolsin elképzeléseit.
Felvétele elsősorban a „szépjáték” kedvelőinek jelent majd örömet. Az izgalmakra, újdonságokra, elgondolkodtató megoldásokra vágyóknak másutt kell keresgélniük.