Kellemes csalódások (Csajkovszkij-versenyművek)

TCHAIKOVSKY:
Concert Fantasy
Piano Concertos No.1–3
Violin Concerto
Rococo Variations

Peter Donohoe – piano
Nigel Kennedy – violin
Paul Tortelier – cello
Bornemouth Symphony Orchestra / Rudolf Barshai
London Philharmonic Orchestra / Okko Kamu
Northern Sinfonia / Yan Pascal Tortelier

EMI
3 CD
5 00962 2

Az EMI kiadásában megjelent kiadványon Csajkovszkij szólóhangszerre és zenekarra írott kompozíciói hallhatóak. Aki nem sokat böngészte a lexikonok idevágó oldalait, az most eltöprenghet: vajon hogyan fér rá egy lemezre a kb. 35-35 perces zongora-, illetve hegedűverseny és a bő húszperces Rokokó-variációk? Nos, sehogy – de a kérdés ebben a formában nem is vetődik fel. A köztudatban élő fenti három mű közel sem az összes versenymű jellegű alkotása az orosz mesternek. A b-moll koncerten kívül létezik ebben a műfajban egy G-dúr, illetve egy Esz-dúr hangnemű, valamint egy még kevésbé ismert, Fantázia névre keresztelt zongoraverseny is, melyek szintén helyt kaptak e lemezen. Hogy aztán a többi kisebb mű, melyekben hegedű, vagy cselló a szólóhangszer, miért nem fért bele a programba, nem tudom, hiszen ahol hely van három CD-nek, elfért volna egy negyedik is.

Mivel a zongoraversenyek közül a koncertpódiumokon gyakorlatilag csak a b-moll szokott felcsendülni, kivételesen érdemes a másik háromról többet is szólni. Keletkezési sorrendjük (b-moll, op.23; G-dúr, op.44; Fantázia, op.56; Esz-dúr, op.75) és sikerültségük közt nem lehet összefüggést felfedezni. Mint az nagy általánosságban, úgy konkrétan most is igaz, hogy nem véletlenül az a mű lett közismert és népszerű, amelyik – azaz az első.

Számomra kellemes csalódást okozott a Koncert-fantázia, legfőképpen talán azért, mert több, másik Csajkovszkij-alkotás is visszaköszön benne, mindenekelőtt az amúgy kilenc évvel később(!) íródott 6. szimfónia. Ettől persze még lehetne rossz is, de kellemes hallgatnivaló, nem is túl hosszú, arányos is, szóval ennél a műnél kevésbé érthető a mellőzöttsége. A negatív vonatkozások közt említeném, hogy – ebben az interpretációban legalább is – kicsit túlzásba került a virtuozitás. Itt álljunk is meg egy szóra, mert ez mindig nehéz ügy, és egy először hallott műnél még nehezebb szétválasztani az előadást a kompozíciótól: mekkora a szerepe az előadónak, ha a mű valamely szemszögből gyengébben sikerültnek tűnik, és fordítva – ha az ember magában megjegyzi, „hmm, nem is tudtam, hogy ez ilyen jó darab!”, akkor az biztosan az előadót is dicséri.

Visszatérve Csajkovszkijhoz, a G-dúr zongoraverseny esetében már kifejezetten dominálnak a zongoristát kihívás elé állító, bravúros technikát kívánó elemek, aránytalanságba forduló formai problémákat okozván a darabban. Az embernek az az érzése, hogy az egész első tétel egy nagy, összefüggő kadencia, jóllehet nem az. A lassú tétel érdekessége, hogy hegedű- és csellószóló is szerepel benne.

Az Esz-dúr zongoraversenyben is fellelhető a hármas tagolás, még ha nem is tételszerűen, és ebben is elég jelentékenyen jelen vannak a kadencia jellegű elemek, viszont lényegesen rövidebb a másik két koncertnél, és noha végig Csajkovszkij, az embernek a szabadabb formakezelésével Lisztet is eszébe juttatja.

E két utóbbi műnél már érthető, miért nem örvendenek túl nagy népszerűségnek: a zongorista szólama meglehetősen nehéz, a mű egésze mégsem mutatós; ugyan tele vannak a szerzőre jellemző tipikus harmónia-, és dallamfordulatokkal, a témák nem sikerültek elég karakteresre, és híján vannak a poétikus részeknek, melódiáknak, nem áll össze igazán szerves egésszé.

Az interpretációkról elfogultságmentesen nyilatkoznom nem könnyű. A közreműködő zenekarok és karmesterek feltűnésmentesen teszik a dolgukat, ami versenyművekről lévén szó, pozitívum.

A zongoraversenyeket a rosszemlékű tavaly márciusi Wohltemperiertes Klavier előadója, Peter Donohoe játssza. Ugyan Csajkovszkij elég messze van Bachtól, de az a hangverseny annyira drasztikus emléket hagyott bennem, hogy nehéz szabadulni tőle. Ha ezt mégis megteszem – elvégre ezek a felvételek jóval korábban készültek, mint az ominózus koncert, és Donohoe épp arról nevezetes, hogy lemezre vette Csajkovszkij összes zongoraművét –, akkor sem egyértelműen pozitív a róla alkotott kép. Technikailag teljesen felkészült, virtuozitása imponáló és fölényes, a hangzásképe szép és arányos, viszont azt kell mondanom, még ha kemény is a megfogalmazás: muzikalitása nincs arányban magas szintű technikai képességeivel. Dallamvezetése, formálása nem nevezhető plasztikusnak, romantikusan nagyvonalúnak; sokszor nehéz benne irányokat felfedezni, már-már szinte motorikus. Ami kár, mert még egyszer kiemelem: nagyszerűen zongorázik.

Nigel Kennedy nem tartozik kedvenc hegedűseim közé, de ez a felvétele igen pozitív meglepetést okozott, noha fiatalon készítette. Sőt, minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. Egy-egy, tulajdonképpen említésre sem méltó „nyávogó” fekvésváltástól eltekintve csak dicsérni tudom: tisztán, szép, nem agresszív, de kellően határozott hangon játszik, nem dagaszt, egészséges mértékben vibrál, a megfelelő helyeken játéka ritmikus, nem pedig ritmizált – egyszóval jó ízléssel, pózoktól és kliséktől mentesen adja elő a D-dúr hegedűversenyt, ami nem olyan természetes dolog manapság, mint amilyennek lennie kéne.

Bár nagyon szeretném, száz százalékig nem tudom Paul Tortelier Rokokó-variációiról ugyanezt elmondani. Ennek a műnek az interpretációja nagyon kényes, és nagyon ízlésfüggő. Ha az ember túl egyszerűen játssza, unalmas, ha túl érzelmesen, giccses lesz – még Csajkovszkijhoz képest is –, és a kettő közt nagyon kevés a mozgástér. Ebben az előadásban azért nagyrészt sikerült ezen a mezsgyén maradni, de néha számomra jobban esett volna az egyszerűbb formálás, és az intonáció is egy-két helyen magasra sikeredett.

A végére még egy kellemes meglepetés. A három lemezt kis szünetekkel tarkítva szinte egyben hallgattam meg – összesen 3 órát tesz ki –, és egy pillanatig nem volt olyan érzésem, hogy elég lesz már ennyi belőle. Sőt! Lehet, hogy tévednek azok a zenetörténészek, akik nem tartják sokra Csajkovszkijt?