J. S. B. esete a Foucault-ingával (Bach összes oboaversenye)

Bach összes oboaversenye
BWV 1053, 1056, 1055, 1060, 1059
Hadady László - oboa
Weiner-Szász Kamarazenekar
BMC CD 089

A címben említett Umberto Eco-remekműben merül fel az a képtelennek látszó ötlet, hogy ki kellene találni egy nem létező titkos társaságot, el kell híresztelni, hogy igenis létezik, és előbb-utóbb valaki valóban meg fogja alapítani azt.

Hogy miért kezdem Ádámnál és Évánál, helyesebben Umbertónál és Ecónál? Nos azért, mert ilyen Bach oboaversenyek, mint amilyenek ezen a kis műanyag korongon most kiadásra kerültek, egyszerűen nincsenek. Nem léteznek. Kész, passz. Na persze, ha sejtjük, hogy lenniük legalábbis illenék? Ez esetben egészen más a helyzet.

Mint ahogy Dolinszky Miklós egészen kiváló rövid kis tanulmányában kifejti, az alapkérdés az, hogy mit tekintünk ma műnek, és mit gondolt ugyanerről a kérdésről a zenésztársadalom vagy 300 évvel ezelőtt. Míg mi görcsösen ragaszkodunk az eredetiséghez, az egyszeri és megismételhetetlen eszményéhez - a szerzői jogokról már nem is beszélve -, addig számukra mű az volt, ami akkor és ott megszólalt. Ilyen szempontból mindegy volt nem csak a szerzőség kérdése, hanem az egyes tételek eredete is.

E lemez különlegessége, abban (is) áll, hogy az ismeretlen oboaversenyek mégis mindenki által ismertek. Igaz, nem így, hanem csembalóverseny formájában. A modern filológia abból indult ki, hogy Bach csembalóversenyei szerzői átiratok, melyek eredetijében szólóhangszer játszotta a \"felső szólamot\". S mivel legalább három concertónak valóban létezik az \"eredetije\" - nem árt vigyázni ezzel a jelzővel! -, joggal feltételezik, hogy a többi sem (csupán) billentyűs hangszerre készült. S amint a zenetudósok alaposabban beleásták magukat a témába, meglepő eredmények születtek. Van olyan versenymű, melyről kiderítették, hogy hegedű concertónak készült, de szélső tételei akár oboán is megszólalhattak valamikor, és van, amelyikben valamikor talán oboe d\'amore adta a magánszólamot.
Az amúgy is bonyolult képet tovább cizellálja, hogy némely esetben a látens eredeti és az ismert végtermék között újabb - gyakran egyházi használatra készült - átiratok is keletkeztek.

Felmerülhet a kérdés, hogy a nem létező versenyművek mikor is íródhattak? Ha most azt mondják, hogy már maga a kérdés is Keresztelő János gyermekkori koponyáját juttatja eszükbe (egy másik Eco-remekben hasonlóan kétes eredetű szakrális tárgyak körül zajlik a történet), akkor nincs igazuk. Ugyanis a szakértők stíluselemzéssel a korai, weimari, kötheni időszakra teszik megszületésük dátumát. Bár tegye szívére a kezét, akinek álmatlan éjszakái voltak e kérdés megválaszolatlansága végett!

Egy szó, mint száz: fogadjuk el, hogy Bach-oboaversenyek nem léteznek, de létezniük kellett. Ha ezt a gondolatot már magunkévá tettük, akkor már csak némi korrekció, apró hangszerelés, toldozás- foltozás szükségeltetik, és készülhetnek is a felvételek.

Az 1980-óta Párizsban élő, és sok egyéb mellett a Boulez nevével fémjelzett Ensemble Intercontemporain szólóoboistai teendőit is ellátó Hadady László egészen kivételesen nagyszerű oboista. Hangja magvas, mindenféle nazális hangzóktól mentes. Előadásában ezek a művek olyan könnyed természetességgel szólalnak meg, mintha mindig is erre az előadásra vártak volna.

Számomra a 72 perc egy kicsit sok a jóból, de hát az életelixírt sem korsóból kell vedelni. Hallgassák cseppenként, meglátják, hatni fog!