Hoffmeister és Rössler-Rosetti fuvolaversenyei

Franz Anton Hoffmeister (1754-1812): I., D-dúr fuvolaverseny
Franz Anton Rössler-Rosetti: II., G-dúr fuvolaverseny,
III., D-dúr fuvolaverseny
Szebenyi János - fuvola
Győri Filharmonikus Zenekar (I., II.)
Magyar Kamarazenekar (III.)
Hungaroton Classic - HCD 32063

Hoffmeister tragikus sorsú zeneszerző. Egy művét szokta játszani a rádió, még könnyűzenei feldolgozásokban is, egy vonószenekari szerenádocskát, de a közelmúltig azt is Haydn művének tulajdonította az utókor. És meghallgatva a CD-n található fuvolaversenyét, nem tűnik annyira véletlennek, hogy egy nagyobb hírű pályatársa kapta meg ama mű szerzői jogát.

Szebenyi János 1954-ben egy székesfehérvári, múzeumi koncert alkalmával tekinthetett bele egy kastélyból megmentett kézirathalmazba, amelynek hiányos anyagából végül hét fuvolaversenyt sikerült rekonstruálnia. Ezekből először a hatvanas évek vége felé jelent meg lemezen a jelen recenzióban szereplő három mű.

Az első - minden kétséget kizáróan - Hoffmeister D-dúr fuvolaversenye. Már az első ütemek felhangzásakor érezzük: nem is olyan kis mester műve. Hoffmeister tisztában van kora zeneszerzői fogásainak teljes eszköztárával. De mint az a továbbiakból kiderül, bár a következetes, az igazi zsenialitás mindent összefogó ereje hiányzik belőle, de a második vonal legjobbjai közt mindvégig megmarad. A fuvolaszólam eredetileg is jól képzett játékos kezére lett írva, és a nagy ugrások, a széles ívű dallamok Szebenyi keze alatt is virtuóz módon, kifejezően szólalnak meg. Maga a hang itt-ott túl levegős, de nem dagályos, stílustalanul agyonvibrált; annyit kapunk a hangszerből, amennyit a zene megkíván. A kadenciát is ő írta, méltó módon megfelelve az első tétel szerzői megfogalmazásának. A lassú tétel is örömünket növeli: a zene szép, és életre keltése is az.

Rösler-Rosetti G-dúr és D-dúr versenyműveivel kapott helyet a lemezen. (A korabeli, kevés billentyűs fuvolák alaphangja még d\' volt, ezért az egy-két keresztes hangnemi egyhangúság.) Õ már inkább a kismester kategória képviselője, de a korabeli zenei köznyelv a szerényebb képességű zeneszerzőket is a sikerhez segíthette, ha nem próbáltak meg túl nagyot markolni eszköztárából. Szellemes és dallamdús, méltó módon zárja a lemezt népi/es motívumra épülő Rondója.

Sándor János és a Győri Filharmonikusok kísérete, ha nem is minden momentuma lelkesítő, de nem áll Szebenyi útjába, és a Tátrai Vilmos vezette kamarazenekar is helytáll, ha nem is hallunk tőlük olyasmit, ami elhomályosítaná a győrieket.

Elindítva a lemezt, rögtön feltűnik, hogy a hangzás nem muzeális. Ez azért is lehet, mert a helyszínek - győri és pannonhalmai templomok - már zengésükkel, a regisztereket nem egymás ellen kijátszó hangterükkel jól szolgálhatták a hangmérnököt. A fuvola viszont túldimenzionált, közel mikrofonozott, mintha egy szólóművet hallanánk, nem arányos a zenekarral, de ez még - kisebb mértékben - zongoraversenyek esetében is szükségszerűen így van. Árnyaltabb beállítás lett volna helyénvaló.

Hallgatván mostanában a Hungaroton elfeledett zeneszerzők szériáját, nem hessegethetjük el a metafórát: a klasszikus zene nagy erdejét nem látjuk a hatalmas, terebélyes faóriásoktól, pedig sétálgatván benne találhatunk még bőven lombokat, amelyek alatt megpihenhetünk, növényeket, amelyek virágait legalább egy-egy percre megcsodálhatjuk.