Hétköznapi történetek (Lehár Ferenc hegedűdarabjai)

LEHÁR FERENC:
Romantic Serenade – Works for Violin

Rásonyi Leila – hegedű, Gyökér Gabriella – zongora
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hallgatóinak Kamarazenekara

Hungaroton
HCD 32541

Nem tettem újévi fogadalmat. Nem szokásom. De ha tettem volna, az biztosan valami olyasfajta csacskaság lett volna, mint hogy: az új évben kizárólag jó zenéket hallgatok. Még jó, hogy nem tettem ilyen elhamarkodott lépést, hiszen eszemben sincs csak jó zenéket hallgatni egész évben. Sőt, bizonyára tucatjával kerülnek majd hozzám közepes cédék, hallok gyenge rádióközvetítéseket, s bizonyosan pocsék koncerteket is. És nem is bánom. A rossz zenéknek (ill. a rossz előadásoknak) megvan a maguk semmihez sem hasonlítható bája, amiről nem szívesen mondanék le.

A rossz zenéknek éppen olyan üzenetük van, mint a jóknak, csak ellenkező előjellel. A középszerű, vagy teljességgel érdektelen muzsikákat hiba volna tehát száműzni a repertoárból, mert, tetszik vagy sem, nagy szükségünk van rájuk. És nem elrettentő példaként, vagy ilyesmi. Nem. S nem is anyósriogatónak, vagy, hogy a gyerek időben aludni térjen. Sokkal inkább, mert az önmegismeréshez, mely a művészi alkotások befogadásának valamiképpen mégiscsak egyfajta végső célja, nagyon is szükség van ízlésünk határainak karcolgatására, netán szándékos megerőszakolására. Avagy tétova határátlépésekre, csak hogy tudjuk, meddig érünk mi, és meddig a takarónk.

Csínján a remekművekkel! Az élet elég hosszú, hogy akár idegborzoló fércművek vagy kétes értékű zsengék is helyet keressenek maguknak hallójáratainkban. A „nagy művekre” sokszor csak gonosz kis léthazugságként van szükségünk, hogy elhitessük magunkkal, csak a nagy dolgok számítanak. Pedig nem. Ott van az esti fogmosás, a sorban állás a közértben, a viráglocsolás... A hétköznapi hülyeségeinkhez is vannak zenéink, nemcsak a dicső tetteinkhez.

A Hungaroton First recording címkével ellátott kiadványai már eddig is rendre próbára tették a türelmünket. Mármint, akár a régizenében, akár a kevésbé régiben, a kiadó mindig hajlandó volt az jó ízlés fogalmának jótékony kitágítását meglehetős szabadsággal kezelni. Vagyis, ha korszakos remekműveket nem is tudott felfedezni (megjegyzendő: mások sem, de talán nem okvetlenül ez volt a cél), mindig készséggel kutattak ki és rögzítettek lemezre teljesen érdektelen szerzőktől teljesen érdektelen műveket.

Soraim bármennyire dehonesztálónak tűnnek is, szándékaim szerint korántsem azok. Az érdektelenség bélyege még nem jelent súlyosan negatív értékítéletet. Legfeljebb azt, hogy elitista korunk és a teljesítménykényszer jármában nyögő miliőnk nem képes őszinte érdeklődést mutatni avagy kelteni, mondjuk, Johann Gregor Albrechtsberger, vagy épp Nikolaus Zmeskáll művei iránt. Ami egykor az arany középszer, vagy a tisztes iparos munka volt, az mára sokaknak lesajnált hulladék. Resztli, forgács, sorja. Feledésre ítélt vacak. Hja, Beethovenhez képest talán igen. Meg Mozarthoz, Bachhoz, Bartókhoz képest. Valóban.

De vajon a zenetörténet nem több-e a remekművek puszta felsorakoztatásánál, vagy zeneszerzőzsenik egymást követő „szériájánál”? Ahol a „nagy művek” és a „nagy komponisták” mint parancsoló felkiáltójelek állnak a vár fokán. S vajon a lemezipar ne a valós, sokszínű zenetörténetből merítsen-e inkább, semmint a zavaros szerző-hagiográfiák, oktalan mélylélektan-kutató zöldségek vagy tudálékos korszak-monográfiák szülte, csontra száradt kánonokból? Ettől persze a művek még lehetnek olyanok, amilyenek. Középszerűek, jellegtelenek, érdektelenek. De hozzánk tartoztak, és tartoznak ma is, mert szükségünk van rájuk.

Ahogyan hozzánk tartozik Lehár Ferenc is, legyen bármilyen elmarasztaló (ha ugyan valóban az) a véleményünk vele kapcsolatban. Vagy legyen bármily lekicsinylő meggyőződésünk az általa művelt műfajjal, a bécsi-pesti nagyoperettel kapcsolatban. Lehár nem csak színpadi művekkel, de kisebb (elsősorban hegedű-) darabokkal is szívesen foglalkozott. Ezekből gyűjtött össze a Hungaroton egy CD-re valót, és vette fel Rásonyi Leila és Gyökér Gabriella közreműködésével.

A maguk jelentéktelenségében is csinos darabok Lehár szerzeményei: románc, szerenád, polka, valcer, operett-egyveleg. Jól játszható, mutatós munkák, muzikálisak, afféle ráadásnak valók, kedvesen súlytalanok. A hegedűművésznő Rásonyi érdeme, hogy nem hangsúlyozza túl a darabokat átható széles érzelmeket. Nem akarja a műveket többnek mutatni, mint amik. Nem hág a nyakukra, nem követel tőlük jelentőséget, nagyságot, csak eljátssza őket. Jól érzi a megszólaló karakterek változatosságát, a csárdás ritmusát, a szerenád melódiáját, a foxtrott pengését, a magyaros virtus és a bécsi bálok világát.

Mert bizony Lehár Ferenc hegedűdarabjai éppúgy a mi történeteink, mint a Bartók-remekek. Csak ritkábban meséljük el őket.