Határtalanul (Szergej Nakarjakov felvételei)

Szergej Nakarjakov (Sergei Nakariakov)
Concertos for Trumpet
HAYDN, HOFFMEISTER, MENDELSSOHN
Württembergisches Kammerorchester Heilbronn
Vez.: Jörg Raerber
Warner / Teldec
3984-24276-2

Huszonéves korára mindent elért, amit ezen a pályán el lehet érni. Hívták a már a trombita Paganinijének, a trombita Carusójának, volt bámulattal hallgatott csodagyerek, s ami igazi ritkaság: felnőttként is meg tudott maradni a csúcson. Sőt.

A Gorkijban született Szergej Nakarjakov rövid és sikertelen zongoratanulás után apjától vette első trombitaleckéit. Hihetetlen képességei hamar egyértelművé váltak, s néhány versenygyőzelem és jelentősebb hangverseny után villámgyorsan meghódította a világ valamennyi jelentős fesztiválját, a legnevesebb hangversenytermek közönségét és a vitriolos tollú szakírókat is.

Tizennégy évesen írta alá szerződését a Warnerrel, s azóta gyakorlatilag másfél évente ad ki egy-egy lemezt. Ezt, a most a budapesti boltokba került Concertos for Trumpet címűt például 1999-ben készítette. De ennek semmi jelentősége. Mint ahogy az is mindegy, mit játszik.

A trombitarepertoár ugyanis egyáltalán nem olyan kimeríthetetlen, mint azt sokan gondolják. Ha az ember gyereke túl van a kötelező kűrökön (Haydn és Hummel Esz-dúr, néhány Telemann-, Marcello- és Vivaldi-versenymű, esetleg a retteget Jolivet koncert), ha elfújta már a standard ráadásokat a Dongótól a Hora Staccatóig, és nem akarja egy életen át ismételni magát, akkor nem árt, ha átiratok után néz.

E tekintetben is született mázlista a még mindig csak 28 éves Szergej, hiszen kiváló apja nagy tételben gyártja a jobbnál jobb, érdekesebbnél érdekesebb átiratokat a klasszikus és a huszadik századi sikerdarabokból.
Jelen esetben Haydn egy eredetileg gordonkaversenynek készült c-moll concertóját (Hob VIIb:1), Hoffmeister Brácsaversenyét és Mendelssohn d-moll hegedűversenyét dolgozta át.

A Haydn-mű magánszólama ezúttal szaxkürtön szólal meg, behízelgően szép tónusú, puha hangon. A mély regiszter váratlan és kellemes meglepetésként éri a hallgatót, aki megszokta, hogy a hangszeres szólisták határaikat mindig felfelé próbálják kitolni, s ritkán elégszenek meg instrumentumuk (és a kotta) nyújtotta lágéval. A testes hangszerhez némi tunyaságot asszociál az ember, de rögtön módosítania is kell prekoncepcióját, amint meghallja az első gyöngyöző futamokat. Mint ahogy meg kell követnem az egykori sikeres szerzőt - Haydn, Mozart és Beethoven bécsi kiadóját -, Franz Anton Hoffmeistert is.

Ha a bécsi klasszika kismestere nem is mérhető kollégáihoz - a témák nem annyira eredetiek, a fogalmazásmód, a kidolgozás kicsit iskolás -, a D-dúr versenymű nem teljesen ötlet és érték nélkül való, mint azt az első pillanatban gondoltam. Nakarjakov trombitahangja itt szabadon szárnyal, technikája fel sem tűnik, hiszen - ahogy egy kritikusa mondta - ő úgy játszik a trombitán, ahogy mi levegőt veszünk. Ha elég szerencsések vagyunk.

Talán a romantikáról alkotott képzeteink, talán valami más gátolt meg percekig abban, hogy hitelesnek érezzem Mendelssohn d-moll hegedűversenyének átiratát. De ez a kétségem nem tartott sokáig, s legkésőbb a lassú tételre teljesen szertefoszlott.

Nakarjakov 2000-ben kiadott lemezének címe: No limit. És tényleg. Tényleg nincs határ. Szinte mindegy, mit játszik; a Kék rapszódiát vagy Massenet Meditációját. Marad az ámulat. A zene erről (is) szól.