Gyöngyszemek (Bach csembalóversenyei / Bob van Asperen)

BACH:
Concertos for solo harpsichord
BWV 1052-1059

Bob van Asperen – harpsichord, direction
Melante Amsterdam

EMI / Virgin
2 CD
5 22001 2

Valamikor réges-régen, amikor a lipcsei Collegium Musicum Bach irányítása alatt állt, heti rendszerességgel (vásár idején hetente kétszer) rendezték meg az Ordinaire Concerteket, amelyeken a lelkes diákok előadták az új, mindössze néhány napja, hete, hónapja komponált műveket. A közönség lelkesen hallgatta ezeket, és állítólag értőn bírálta a felcsendülő muzsikát. Bach egyébként nemcsak saját darabjait (például a szóban forgó felvételen szereplő művek nagy részét) igyekezett műsorra tűzni, hanem a számára fontosnak tartott kortársak zenéit is próbálta megismertetni a közönséggel.

Ezek az események nem csupán az akkori zeneszerzőknek nyújtottak méltó lehetőséget a bemutatkozásra, hanem az ifjú előadóművészeknek is segítettek a kellő koncerttapasztalat megszerzésében. Sok szempontból volt tehát nagyszerű ez a vállalkozás. Arról nem is beszélve, hogy ezen esteknek nem egyszer zeneértő kávéház-tulajdonosok biztosítottak kellemes helyszínt, fellendítve ezzel nem csupán a kortárs zene helyzetét, de saját üzletüket is.

Ha arra gondolok, hány kávéház-tulajdonos rendez manapság heti rendszerességgel kortárszenei hangversenyeket az üzletében, hogy az egyetemi hallgatóknak milyen gyakran van lehetőségük koncerteken gyakorolniuk, hogy a mai zeneszerzők műveivel kapcsolatban mekkora a közönség érdeklődése, s kiknek van valóban hozzáértő véleményük ezekről a darabokról, be kell látnom, hogy e tárgyban valamikor, valahol nagyon elromlott valami. Hiszen tényleg nincs az rendjén, hogy mi, 2008-ban szívesebben hallgatjuk Bach, Mozart, Schubert, Mahler, Csajkovszkij, Bartók, vagy Sztravinszkij zenéjét, mint a saját korunk terméseit. Ha elfogadom azt az állítást, hogy a művészet tükrözi saját korát, kénytelen vagyok arra gondolni, hogy mi, mai, modern emberek – tisztelet a csekély számú kivételnek – talán nem kedveljük eléggé saját korunkat (a miértekbe inkább nem mennék bele), nem tudunk, lehet, nem is igazán akarunk azonosulni vele. Ha csak lehet, visszatekintünk a kissé nyugalmasabbnak tetsző múlt és régmúlt alkotásai felé.

Mindennek persze kétségkívül igen sok pozitív eredményét is élvezhetjük. Itt van például Bob van Asperen és a Melante Amsterdam kiváló Bach-lemeze. A felvétel tizenöt évvel ezelőtt készült. A zenekar gyönyörű hangzása valószínűleg abból adódik, hogy a kis létszámú együttes minden tagja kitűnő hangszerjátékos, akik szólistaként is gyakran hallhatóak. Bár mindössze két hegedűt, egy brácsát, egy csellót és egy bőgőt hallunk, nem érezzük üresnek, gyengének, vagy bármiféle módon hiányosnak a hangzást. Épp ellenkezőleg. A zenekar telten szól, rendkívül energikusan, tömören, s a szólók is gyönyörűek. Ráadásul az 1057-es concertóban az egyik furulyaszólamot Walter van Hauwe játssza, aki – meg merném kockáztatni – ma a világ egyik legjobb furulyása.

Bob van Asperen Hollandiában született, s tanulmányait is hazájában végezte. Csembalózni Gustav Leonhardttól tanult az amszterdami Sweelinck Konzervatóriumban, melynek mára ő maga is csembalótanára. Játszik orgonán és klavikordon is, s koncertprogramjaiban leginkább a XVII-XVIII. század zenéjét részesíti előnyben.
Csembalójátékáról leginkább a könnyedség jut eszembe, és ez nem csak technikai szempontból értendő, hiszen az is feltűnő, hogy van Asperen milyen – jó értelemben vett – lazasággal bánik az idővel, a ritmikával is.

Nyugodt szívvel ajánlom figyelmébe minden Bach-rajongónak ezt a dupla albumot. Igazi gyöngyszeme a régizenei felvételeknek.