Gyémántok az örökkévalóságnak (Bartók: Concertos / Boulez)

BARTÓK:
Concerto for Two Pianos, Percussion and Orchestra
Concerto for Violin and Orchestra no. 1
Concerto for Viola and Orchestra

Tamara Stefanovich, Pierre-Laurent Aimard – piano
Gidon Kremer – violin
Yuri Bashmet – viola
London Symphony Orchestra
Berliner Philharmoniker
Pierre Boulez

Universal / Deutsche Grammophon
477 7440

Ha hihetünk a hátsó borító állításainak, a jeles francia dirigens, Pierre Boulez ezzel a lemezzel zárja le a Deutsche Grammophonnál évek óta folyó Bartók-sorozatát, melyben immár valamennyi jelentékeny zenekari, színpadi és versenymű helyet kapott. Be van fejezve a nagy mű, igen – a század egyik legjelentősebb Bartók-dirigense adta át munkáját az öröklétnek.

Mindenekelőtt azonban kár volna elhallgatnunk, Pierre Boulez jelenlegi magyarországi recepciója már jóval vegyesebb képet mutat, mint tette azt néhány év vagy évtized előtt, mikor első, a CBS kiadásában megjelent, nemritkán csakugyan revelatív erejű lemezeit kézbe kapták a hazai zenebarátok, egyöntetű lelkendezést hallatva az előadások magyar viszonyok között elképzelhetetlenül magas színvonalú zenei megvalósítását megismervén. Figyelmezve a kurrens honi diskurzusra, kijelenthető, hogy Boulez mai megítélésének (elsősorban természetesen Bartók-interpretációinak) egyik elsődleges olvasmánya Somfai Lászlónak a Muzsikában megjelent, és meglehetősen nagy visszhangot kiváltott recenziója (Meddig bálványozzuk Boulez Bartókját?, 2006. április). Somfai ebben az írásában, elismerve a francia mester korábbi, el nem évülő erényeit, a zongoraversenyek lemezfelvétele kapcsán csalódást keltő képet fest Pierre Boulez mai Bartók-olvasatairól, az előadások számos szegmensét bírálva, a frazeálástól a szólistaválasztásig. Tapasztalataim szerint korántsem árnyalva, mint inkább az ellenkező pólusára billentve ezzel Boulez munkásságának magyarországi befogadását.

Mindazonáltal nem tartanám szerencsésnek, ha egyéb karmesterekhez hasonlóan Boulez hazai megítélése is a szélső nézetek felé tolná a dirigensről kialakított véleményeket, s akár Somfai írása, akár más kritikai megnyilvánulások nyomán egyoldalúan alakítaná a hazai Boulez-imázst; meggyőződésem, hogy a tájékozott lemezvásárló jól tudja, mire számíthat, ha Boulez-lemezt visz haza. A francia karmester stílusa, zenéhez való hozzáállása, látásmódja, sőt, egyes szerzőkről, művekről alkotott véleménye közismert, hála a magyar nyelvű sajtó kitüntetett figyelmének. Mindezeket figyelembe véve magam sem tudom megkerülni, hogy markáns véleményt fogalmazzak meg a jelen lemez kapcsán.

A most megjelent kiadvány három versenyművet rögzít: a fiatalkori Hegedűversenyt, a kétzongorás Concertót, valamint a Brácsaversenyt. Vagyis csupa problematikus művet, mely ilyen vagy olyan okból, de „gyakran ismételt kérdéseket” fordít ki a Bartók-kutatás szántásra ítélt ugarából. A lemezt nyitó kétzongorás versenymű jelen formájában talán a legritkábban megszólaltatott Bartók-koncert: szonátaként, vagyis eredeti formájában, mint ún. kétzongorás szonáta, már gyakrabban hallani. Lássuk be, a darabot hallgatva nem állítható, hogy a zongorák és az ütök mellé szegődő vonós- és fúvós hangszerek igazán sokat hozzátennének az eredeti kamaraműhöz. Érdemes megjegyezi, hogy vélhetően maga a szerző sem lelkesedett művének „kihangszerelése” iránt, s a concertóvá avanzsáló szonátát inkább a kiadóváltás okán hozta létre, jóllehet nem elhanyagolható életrajzi tény, hogy a darab 1943-as bemutatóján ült Bartók Béla (neje, Ditta asszony társaságában) utoljára zongora mellett nyilvános koncerten.

Éles kontraszt e darab után az 1907-ben komponált Hegedűverseny, mely a fiatal Bartók első sikeres vállalkozása a műfajban, s köztudottan egy lángoló, ifjonti szerelem emlékét őrzi a posztromantikus gesztusok minden sajátosságával, szemben a kétzongorás concertót tápláló, törökországi gyűjtésből származó népzenei ihletettséggel, vagy a Brácsaversenyt átható letisztultsággal és bölcsességgel. E be nem fejezett, csak vázlatban maradt koncert pedig már maga is puszta fikció: a Serly-féle kiegészítésről – bármennyire meggyőzőnek tűnik is a kész munka – nem állítható, hogy a kompozíció egyéb versenyművekkel egyenrangúként állna helyt egy szerteágazó Bartók-oeuvre lezárásaként. Dacára a mélyhegedű-szólóra írt művek viszonylag szűk számának, nemcsak koncerten hallani ritkán, de lemezfelvételeinek mennyisége is jóval szerényebb, mint bármely más Bartók-versenyműé.

Boulez most megjelent lemezén Tamara Stefanovich és Pierre-Laurent Aimard szólójával, a Londoni Szimfonikus Zenekar kísértével hangzik el a kétzongorás concerto, a Hegedűverseny szólistája Gidon Kremer, a Brácsaversenyé Yuri Bashmet, ez utóbbiakat a Berlini Filharmonikusok kísérik. Összességében megállapítható: Boulez szólistaválasztása ezúttal körültekintőbbnek tűnik, mint volt korábban a zongoraversenyek esetében: Aimard és Stefanovich a huszadik század zongorairodalom kiváló ismerői (még ha a Bartók-játékban kevés tapasztalattal rendelkeznek is), Kremer olvasatának kvalitásairól a magyar közönség is meggyőződhetett tavaly tavasszal a Fesztiválzenekar hangversenyén, Bashmet pedig aligha vitathatóan a legkiválóbb élő mestere a mélyhegedűnek. Mindezen körülmények ismerete azonban (kiegészülve Boulez kompetenciájával és tapasztalatával) csak arra elég bizonyosan, hogy a felvételeket első ránézésre bíztató előadásokként vehessük számba.

Csakhogy a lemezt végighallgatva nekem az volt az érzésem, nem kívánom még egyszer a lejátszómba csúsztatni a CD-t (noha kötelességből ezt mégis megtettem). No nem azért, mert gyenge előadások veszik el a kedvem attól, hogy újrahallgassam e műveket, sokkal inkább ennek ellenkezője bántott: Boulez lemezének zavaró tökéletessége gátolt az ismétlésben. Mind interpretációs-technikai, mind hangtechnikai értelemben ez ugyanis csaknem kifogástalan, perfekt felvétel. (Egyedül Kremer nem kifejezetten „bársonyos” hegedűhangja bontja meg az összképet.) A zongoristák játéka, csakúgy, mint Bashmet brácsaszólója és a hozzájuk kapcsolódó zenekari kíséret, annyira steril, makulátlan és végletesen kiszámított, hogy már-már a hallgathatatlanságig fokozza a tökételesség érzetét. Nem pusztán a közismert boulezi erényekről, az áttetsző szólamvezetésről, a feszes ritmikáról, a kristálytiszta hangadásról és dallamvezetésről beszélek, mely kétségkívül itt is jelen van, inkább egyfajta kopárságot sugalló pedantériáról, mely a maga sterilitásában alig enged utat a zenében oly fontos spontaneitás kalandjának. Bashmet szólója és a berliniek kísérete olyan irreálisan kottahű, a hibátlanságig pontos és valószínűtlenül vegytiszta, hogy végső soron alig találni benne valódi teremtő muzsikálásra utaló mozzanatot.

Gidon Kremer visszafogott tónusú, higgadtan és egyszerűen formált hegedűhangját kivéve a fagyott élettelenség benyomását keltik ezek az előadások. Halottak, szótlanok, kifejezéstelenek. Kínosan ridegek, akár az örökkévalóságba merevedő klasszikus szoborkompozíciók.