Gallos magyaros (Kodály zongoradarabjai)

KODÁLY:
Kilenc zongoradarab, Op.3
Meditation sor un motif de Claude Debussy (1907)
Valsette
Hét zongoradarab, Op.11
Marosszéki táncok

Krausz Adrienne – zongora

BMC
BMC CD 143

Igen csodálkozom, hogy a manapság oly divatos pszichológiai elmélkedések közül még egyetlenegy sem foglalkozott a zongoristák lelkivilágával. Nekem mindig a hosszútávfutó magányossága jut eszembe, amikor a hatalmas színpad közepén felállított fekete bútordarabhoz sétál az előadó.

De hát mit csináljunk: a többszólamúság lehetősége a többi hangszer fejlődéséhez képest kissé eltérő irányba terelte e háromlábú, húros ládika történetét.
Míg a barokk continuojátékos nélkülözhetetlen tagja volt a kor együtteseinek, addig a XIX. századtól kezdve a szimfonikus zenekarok fenntartói már csak időnként, néhány koncert erejéig kénytelenek zongoristát is foglalkoztatni.
A hangszer szép lassan kikopott a zenekari árokból. Szerepét részben a zenekar, részben pedig egy hadonászó kis figura vette át.

A zongora azonban nem tűnt el. Ellenkezőleg: mindennél fényesebben kezdett tündökölni, s túlnöve önmagán mostanra valamelyest átvette egy teljes zenekar szerepkörét is.(Itt nem csak a zongorakivonatokra gondolok, hanem a szólóirodalom egyre bővülő hangszínigényeire is).
Tehát, ha van zongorád – „Félre bánat, félre bú, / Bolond, aki szomorú!” –, kicsinyített változatban tiéd lehet az egész zeneirodalom.

És ezzel témánál is vagyunk.
Merthogy ez a bizonyos „kaméleon módra változó” hangszer nemcsak egy szimfonikus zenekart, hanem – Bartók és Kodály óta – egy egész „népzenekart” is képes helyettesíteni.
Igaz ugyan, hogy a klasszikus hegedű nyirettyű álnév alatt teljes családjával jelen van a népzenében, a harmónia, a többszólamúság előnye azonban a népzenei átültetések terén is a zongorát juttatta előnyhöz.

Kodálynál a fő hangsúly elég hamar átkerült az énekhangra. De billentyűs hősünk mindvégig ottmarad a kísérő szólamban, hogy kívülállóként is remekül utánozza a komolyzenében is jelenlévő népi társakat.

De ne szaladjukn előre.
Kodály az itt hallható zongoradabokat még a „zene mindenkié” elhivatottsága nélkül alkotta meg. Népzenei kötődése már kialakult ugyan, ekkor azonban még csak kereste a formát, mellyel komolyzenésítheti azt.

Így esett, hogy a francia muzsika hatása alatt eleinte ő is a szólózongorát választotta a nyugat és kelet zenei szintézisének megteremtéséhez.
Bár a fiatal Kodály Debussy iránti vonzalma közismert, hazánk előadói a magyaros hangvétel mellett általában csak utalnak erre a kapcsolatra.
Ez az a pont, amiben Krausz Adrienne előadása eltér a megszokottól.

A visszafogott impresszionista utalások helyett az ő előadása teljes egészében a századelő francia zenéjét idézi. Ha valakiben felmerül a gyanú, hogy a gyengébb fizikum helyezi előtérbe a nőies előadói attitűdhöz közelebb álló impresszionista vonásokat, azt sürgősen ki kell ábrándítanom. Krausz Adrienne nem egy koncerten, felvételen bizonyította már, hogy energia, erő dolgában legalább olyan jól áll, mint férfi kollégái. A megfogalmazás mikéntje tehát kétséget kizáróan kényszerűségektől mentes, szabad választás eredménye.

A Kilenc zongoradarabot, vagy mondjuk a Hét zongoradarab népdalfeldolgozásait tekintve nincs is ezzel semmi probléma. A népzenei ihletettségű zongoradaraboknál megszokott világos, pontosan körvonalazott hangok itt csak néha lépnek elő Debussy lebegő hamvasságából. A szélsőségesen kezelt balpedál pedig rend szerint csak színező elemként van jelen a lebegtetett kezelésmód mellett. Mindössze annyi történik, hogy itt most jobban elvesznek a széki brácsa naturisztikus hangközei, a népzenei melódiák, s előtérbe kerülnek Kodály kísérletező hangfürtjei, újszerű fordulatai.

A Marosszéki táncok azonban más.
Itt már egészen pontosan látni a későbbi, „realista” Kodály arcvonásait.
A kísérletezés néhány akkordbolondító hangban kimerül, s maradnak a népzenei témák és – jelen esetben az előadás legfájóbb pontjaként – a kimondottan erdélyi természetű díszítések.
Legyen akármilyen szomorú, keserű egy dal, egy széki nénike sosem fog azon a hamvas, álmodzó hangon kóvályogni a díszítésein, mint ahogy azt Krausz Adrienne teszi.
Biztosak lehetünk benne, hogy ennek a bizonyos nénikének az előadásában a legapróbb, legrövidebb hangoknak is ereje, tempója, szinte éle van.

A lemez záródarabjában ragaszkodni kellett volna a magyaros vonásokhoz, minden más ponton azonban újat, érdekeset, indokolhatót hozott Krausz Adrienne átgondolt, kitűnően megvalósított előadásmódja.